Azt beszélik

Mondd, kérlek, ugye élnek még a földön valódi nők! Tudod, olyan igaziak, akiknek nincs szükségük túlzásba vitt cicomára és vasárnaponként a nagyanyjuk tanította őket főzőtudományra. Ugye élnek még olyan nők, akikről regényeket írnak és dalokat? Mutass egyet, mert erre, mifelénk a nagyvárosban, lehetetlen összefutni velük.

Bármerre nézünk, mindenütt félig használt festékes tégelyeket látni, csupa indokolatlanul drága, felesleges holmit, műpillát és műhajat. Mintha a XXI. század egy felkapott tragika öltözőjében zajlana, aki megengedheti magának, hogy visszautasítsa a gyártulajdonos vacsorameghívását, hisz már egy ideje grófokkal udvaroltat.

Üres mosolygások, haszontalan bájolgások, rengeteg dokumentáció begyakorolt pózokról. Fotográfiák az elérhetetlen világról, valótlanul vékony derekakról, luxusról, ruhákról, álmokról. Ennyi csak az élet, gazdag férjhez menni, közben egy jóízűt soha nem nevetni. Az új évezred örökös diétából áll, madársalátával és szójaturmixszal, kávézgatás cukor nélkül, zsírszegény habbal. Igazán nem tud semmi valódi örömöt és fájdalmat okozni.

Remélem, valahol a világ eldugott részein, élnek még az igazi nők, amilyenek mindig is szerettünk volna lenni. Akikért párbajra rohannak, a szerelmük valós és nem megjátszott ájuldozás. Képesek otthont teremteni, ismerik a rácsos linzer receptjét, tudnak gombot varrni és nem gondolják, hogy egy férfi régimódi, ha virágot küld. Olyan nők lehetnek ők, mint a nagyanyáink. Hevülettől piros arcú, szenvedélyes, hosszú hajú, kontyos asszonyok, porcukorillattal és varázsos történetekkel. A kertben paradicsomot gondoznak és epret nevelnek a fólia alatt. Egy embert imádnak egész életükben és szerelmeikhez fűződik valamilyen hihetetlen és csodálatos mese, amit mindig szájtátva hallgattunk gyerekkorunkban. Azt beszélik, élnek még valahol ezek a nők! És egyszer talán ilyenek leszünk mi is…

Ahogy tetszik.

Szentesi Évi