Egyszer csak eljön egy pont, ahol minden megfordul. Az a pont, ahol lehullnak a maszkok. Elillan a rózsaszín köd, és rádöbbensz arra, hogy nincsen tovább.

Arcon csap a felismerés, ami elől már hosszú ideje menekülsz. Az, ami már rég leadta feléd a vészjelzéseket, de te képtelen voltál szembenézni vele. Inkább homokba dugtad a fejed és úgy tettél, mintha mi sem történt volna.

Holott legbelül mindig is tudtad, hogy vesztes csata ez, ha nem egy oldalon álltok. Hisz egyedül kevés vagy hegyeket mozgatni. Hogy kellett volna ő is. Ő, akivel a tempó egyet előre, kettőt hátra volt. Ő, akiben hittél és hinni akartál az utolsó pillanatig is. Ő, aki talán a mindent jelenthette volna. Ő, aki már akkor a szívedben volt, mielőtt még belépett volna az életedbe.

Aztán egyszer csak elfáradtál. Belefáradtál a mindig utolsó esélybe. A fájó az, hogy még abban a percben is csak magadat okoltad, amiért nem küzdöttél talán eléggé. Haragudtál magadra, hogy talán nem csináltad jól. Talán ha csak még egy kicsit jobban beletetted volna magad, akkor sikerülhetett volna. Elérhetted volna. Mindig, minden csak egy volna. Akkor megfogta volna a kezedet. Az utolsó pillanatban elkapott volna, mielőtt ugrassz. Utánad nyúlt volna. Hát nem így történt.

És nem, ezen nem segített már az utolsó leheletig folytatott küzdelem. Az utolsó szó, amit jogod volt kimondani. Az utolsó érted bármit megtennék. Az utolsó szeretlek.

• elengedés érzelmek érzések küzdelem lélekhangok szerelem szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!