Az emberek átlagosan életük felét azzal töltik, hogy párt keresnek, vagy kapcsolatban élnek. Jobban belegondolva azt kell, hogy mondjam valóban így van. Én a magam részéről egyenlő arányban tudok nyilatkozni a párkapcsolatban élés és a szingli lét kérdésében, de persze volt olyan időszak, amikor magam sem tudtam mit is akarok valójában. Egyedüllétet, vagy szerelmet.

Néhány évvel ezelőtt, addigi életem legjobb időszakát éltem… legalábbis akkoriban szentül meg voltam győződve erről. Mondanom sem kell, hogy ma már tudom mennyire nem így volt és mennyi elfojtott érzelem lenyomata tükröződött vissza minden egyes tettemben. Egyedül éltem egy kis egyszobás garzonban, de ez számomra mégis felért mindennel. Az otthonom volt, a szó minden pozitív értelmében. Volt egy szuperül fizető munkám és egy csomó programom, amit a barátaimmal csináltam. Szó, ami szó mozgalmas és eseménydús időszak volt minden tekintetben. Rengeteg új embert ismertem meg, hiszen ha az ember sokfelé megy, és nyitott másokra, akkor elkerülhetetlen, hogy ne akadna bele új és érdekes arcokba. Túlzás nélkül állíthatom, hogy bőven kijutott a jó és a rossz tapasztalatokból is. Túl egy viharosan véget ért kapcsolaton, az elején különösen nagy élvezetet nyújtott, hogy korlátok nélkül csupán csak jól érezhetem magam, s ez alól a randik sem voltak kivételek.  De valahogy akkori hitem szerint, sosem a megfelelő férfit sodorta utamba az élet. Egy idő után azt vettem észre, hogy a kezdeti lelkesedésem alábbhagyását követően, már nem akarok az adott illetővel tovább ismerkedni. S ez így ment, akárhányszor csak valakivel felfigyeltünk egymásra.

Amikor ez egyszeri alkalom, még nem furcsállja az ember, azonban amikor a sokadik alkalommal is ugyanebben a helyzetben találtam magam, elgondolkoztam, hogy miért is menekülök azonnal, amint komolyabbra fordulhatna a történet? Én, aki alapvetően szeretek kapcsolatban élni, miért nyomok azonnal satuféket, ha valaki kezdi megközelíteni a privát szférámat? Először persze a szokásos indokokkal próbáltam meg igazolni, hogy ez mégiscsak normális dolog, mert hiszen az egyikük nem illik hozzám, a másik túlontúl karrierista, a harmadik pedig annyira töketlen, hogy képtelenség lenne vele lennem. És akkor azon az agyoncsapott délutánon, a kávémat szürcsölve, belém csapott a felismerés… a vörös riasztás… még nem vagyok túl rajta.

A volt szerelem, ami olyan mély nyomot hagyott bennem, a maga szörnyű lenyomatával, hogy elkezdtem olyanná válni, akivé nem akarok. Miért nem tudok túllépni egy olyan személyen, aki egy konkrét háremet tartott mellettem? És miért kezdem el ugyanúgy könnyen kezelni a kapcsolatok milyenségét, mint ahogyan azt ő is tette? Talán tudat alatt hatást gyakorolt az elmémre és ezzel a szívemre is örök védőpajzsot tett? Merthogy közel s távol mindenkit, aki kicsit is meg akart látni engem igazán, olyan messzire taszítottam magamtól amennyire csak tudtam.

Akkor még nem volt teljesen tiszta, de ma már tudom a szív olykor így reflektál az őt ért fájdalomra. Persze, amikor már látod és érted az okokat, megtalálod a kulcsot arra, hogy elengedd a múltad darabjait, és onnantól kezdve tárul ki igazán a világ. Nekem is időbe tellett, de megérte. Hiszen felépítettem újra önmagamat és elkezdtem engedni, hogy szépen, lassan mások is közelebb tudjanak kerülni ahhoz a zárt burokhoz, amit korábban olyan nagyon féltettem. Sokan vagyunk úgy, hogy azt hisszük minden könnyebb, ha fejjel megyünk a falnak. Ha a fájdalmat eltemetjük, és ha egy korábbi csalódást besöprünk a képzeletbeli szőnyeg alá. De a dolgokat minél mélyebbre nyomjuk, annál erősebb hajtógázzal törnek majd felszínre, előbb vagy utóbb.

Így azt a véleményt miszerint meg kell gyászolnunk, azt, ami elmúlt, de számunkra jelentőséggel bírt, továbbra is fenntartom. Ne a másikat kezd el okolni később, a saját magad önfejűsége és konoksága miatt. Hiszen a lehetőség mindig adott arra, hogy időt adj magadnak, bármikor, amikor szükségét érzed. S, ha gyakran a szomorúság vagy csalódottság elnyomja ennek jeleit, akkor mélyedj el magadban és jól gondold át, hogy egészen biztosan nem futottál-e vakvágányra. Az idő és a türelem önmagaddal szemben, segít felépíteni az igazi világodat.

• érzelmek lélekhangok múlt párkeresés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!