Az érzelmileg éretlen személyek mélységes szenvedést okoznak másoknak
Az érzelmileg éretlen szülők szeretete olyan, mint fényképen csodálni a hegyeket - írja Lindsay C.Gibson: Szülősebek című könyvében. Akiknek hasonló élményekben volt részük a családi fészekben, azok pontosan tudják, miről beszél a könyv szerzője. Tudják, milyen érzés magányosnak lenni, megszégyenülni és folyvást abban reménykedni, hogy ha végre sikerül szüleink kedvére változnunk, akkor végre úgy fognak szeretni bennünket, ahogy arra mindig is vágytunk. Akik szeretnék továbbra is homokba dugni a fejüket, azok messzire kerüljék ezt a kötetet. Akik viszont, szeretnék megtudni, hogyan is gyógyíthatják be az érzelmileg éretlen szüleik (és más emberek) által okozott sebeiket, a könyvben választ találhatnak a kérdéseikre.
Nem csupán a fizikai bántalmazás ártalmas
Érzelmileg éretlen szülők gyermekeként felnőni magányos tapasztalat - frusztráló és csüggesztő élmény - olvashatjuk a könyv bevezetőjében. De milyenek is pontosan azok az érzelmileg éretlen szülők?
- önmagukkal vannak elfoglalva
- nem sok empátiával rendelkeznek
- nem nagy élmény a velük való kommunikáció
- nem értik a határok lényegét
- nem tisztelik az egyéniséget
- nem vállalják a felelősséget a viselkedésükért
- nem érdekli őket a belső világunk
- hiába látszanak kedvesnek, érződik rajtuk, hogy színlelnek
Még mielőtt tévesen "diagnosztizálnánk" saját szüleinket, érdemes átgondolnunk, hogy valóban rendelkeznek-e ezekkel a tulajdonságokkal vagy csupán egy-egy helyzetet tudunk említeni, amiben nem viselkedtek korrekten velünk szemben. Nincsenek tökéletes szülők és nem is kell azoknak lenniük. Azok azonban, akik nem dolgozták meg saját sebzettségüket, bizony továbbörökítették azokat.
Érzelmileg éretlen szüleink (és más érzelmileg éretlen személyek) valószínűleg a saját elégtelen korai anya-gyermek kapcsolatukat vetítik ki tudattalanul a velünk való kapcsolatukra.
Akik ilyen szülő mellett nőttek fel, azoknak a szégyen, az értéktelenség érzése, az önbizalomhiány, az önmagukba vetett hit hiánya jutott osztályrészül. Ezek a szülők ugyanis, ha a gyermekük hibát vét, nem a cselekedetet bélyegzik rossznak, hanem magát a gyermeket és úgy viselkednek vele, mintha hibázni nem lenne természetes dolog, mintha a gyermek alapból "selejtes" lenne. Úgy uralkodnak felettünk, hogy félelmet, bűntudatot, szégyenérzetet keltenek bennünk és megingatják a hitünket önmagunkban.
Ha megtanultunk kételkedni önmagunkban, immár jobban bízunk mások véleményében, mint a sajátunkban.
Aki szégyelli magát, azon könnyű uralkodni
Az érzelmileg éretlen szülők lesben állnak és lecsapnak a bűntudatban rejlő lehetőségekre. Úgy szoktatják gyermekeiket, hogy tökéletesek akarjanak lenni. Ráadásul, ha olyan gondolatokat vagy érzéseket fejezünk ki, amelyek nem nyerik el a tetszésüket, az érzelmi kapcsolat megvonásával büntetnek - ez pedig egy gyermek számára a halállal egyenlő. Mit tehet hát? Kételkedni kezd önmagában és lassan fogalma sem lesz majd arról, mit is érez vagy gondol valójában. Az érzelmileg éretlen szülők nem tűrik el, hogy saját egyéniséggel rendelkezzünk. Ha nyugalmat akarunk, jobb híján be kell hódolnunk nekik, amiből persze, felnőttként rengeteg problémánk származik majd - de gyerekként egyszerűen nem volt más választásunk.
Amikor a gyerek úgy érzi, hogy ő semmit sem számít, mintha darabokra hullana személyiségének törékeny szerkezete.
De ha ennyit szenvedtünk mellettük, miért hisszük azt, olykor még felnőttként is, hogy megváltoznak? - merülhet fel a kérdés bennünk. Az egyik válasz rém egyszerű: mert túl fájdalmas a valóság. Még mindig könnyebb szégyent és bűntudatot érezni, mint belátni, hogy a szüleinkkel való kapcsolatunk okozza felnőtt életünk problémáinak javarészét. Aztán ott van az is, hogy érzelmileg éretlen szüleink sem könnyítik meg a felismerést. Képesek néha úgy viselkedni, mintha igazán szeretnének bennünket és tudnának kapcsolódni hozzánk - ez élteti bennünk a reményt, hiszen ha ilyenek is tudnak lenni, akkor lennie kell esélynek a változásra is. Végezetül pedig, projektálunk. Vagyis kivetítjük rájuk a saját érettségünket, erősségeinket. Úgyszólván, magunkból indulunk ki. Na de, ki másból is indulnánk, nem igaz?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez