Néha nem tudjuk, hogy ki van velünk. Ki az, aki szeret minket, ki az, aki gyűlöl. Olykor elég egyetlen rossz lépés, cselekedet, és minden, amit addig igaznak hittünk a semmibe száll.

Belefulladunk szavakba. Mert a kimondott szavaknak súlya van és hozadéka. Nem is hisszük, hogy mekkora. Egymás lelkében nyomot hagyva magunk után, nem látunk mindig tisztán.

Hogy a harag jó tanácsadó-e? Nem. Mégis gyakran megesik velünk, hogy ennek köntösében ítélünk meg másokat. És meg sem látjuk, hogy bennük mi zajlik le.

Hogyan törünk meg szíveket és lelkeket azzal, hogy egy óvatlan pillanatban oda szúrjuk a tőrt, ahol a legjobban fáj. Pusztán azért, mert nem látunk túl a falainkon. Pusztán azért, mert önző módon csak magunkat nézzük. Mert rettegünk, hogy a másik talán belénk lát. És elfeledjük azt, hogy egykor mennyire szerettük egymást.

Minden érzés elmúlik egyszer. Egy napon beköszönt a hideg tél után az enyhülés.

Rádöbbenünk visszanézve, hogy az, amit egykor hibának láttunk a másikban, sosem volt igazi kérdőjel. Rádöbbenünk, hogy ha a szívünkből cselekedtünk volna, akkor talán még mindig meglenne a szeretetszál. Nem lenne hűlt helye annak, amiben valaha hittünk.

Mert az idő megmutatja mindig, hogy olykor a szív is tévedhet. És az elvesztegetett pillanatokat örökké bánni fogjuk. Egy ki nem mondott igaz szó helyett önmagunk árnyékát mutattuk. Hogy a tőr a másik szívében még mindig ott maradt, és az egyetlen igazi baj csupán csak az, hogy kihúzhatjuk óvatosan, de a másik így majd végleg elvérzik.

Mert mindennek hozadéka van. És a legnagyobb hibánk még mindig az, hogy félünk önmagunktól. Pedig egy ponton majd minden út kettéválik, és akkor dönthetünk, hogy maradunk vagy továbbmegyünk.

Talán maradhattunk volna...

További írások itt!

• elmúlás érzések lélekhangokból megbánás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!