Az élet Balin
Úgy döntöttem, nem próbálom meg A-tól Z-ig elmesélni, mi mindent csináltam napról napra Balin az elmúlt, picit több, mint egy hétben, hanem összeszedek egy pár apró dolgot, amelyekre emlékezni szeretnék majd hónapok múlva, mikor a BKV büntetést befizetve duzzogok Budapesten, és kell majd egy kis lélekerősítés.
Ami a legnagyobb élményem eddig, az az emberek hihetetlen kedvessége. A facebook-ismerőseim már észrevehették, hogy az elmúlt napokban a falamat csupa lelkes ömlengés borította, de ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. Általában véve is jóindulattal viszonyulok minden új ember felé, és bár igyekszem nem túl naiv lenni, de nem szoktam túl sokat gyanakodni meg rosszakat feltételezni másokról. De az itteni emberek vidámsága és jófejsége még így is minden elképzelésemet felülmúlta.
Szombat hajnalban, vaksötétben indultunk neki a Mount Batur vulkán megmászásának a többi önkéntessel, zseblámpával kapaszkodtunk fel a meredek hegyen, az út nagy részén pedig nem volt kitaposott ösvény, csak kavicsos-köves, nehéz terep. Egy idő után nem bírtam tartani a többiek tempóját, edzetlenségemen kívül ennek az is lehetett az oka, hogy jobb cipő híján egy pár Converse-ben veselkedtem neki az útnak. Lemaradtam, leültem egy sziklára, mondtam, hogy menjenek csak tovább nélkülem, mert nem akartam, hogy miattam késsék le a napkeltét a hegy tetejéről nézve. Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, de felváltva sírtam és lihegtem őrült módon, és iszonyú csalódott voltam, hogy nem megy tovább. Tíz perc múlva vettem észre a kis helyi serpát, aki minden nap megmássza a hegyet a turistákkal, ott ült az egyik kövön, és mondta, hogy csak pihenjek, és majd megvár és én is meg fogom csinálni, csak a saját tempómban. We take baby steps, we take baby steps, ezt ismételgette.
Voltak helyek, ahol karonfogva húzott fel, volt, ahol 10-15 percet kellett rám várni, de ő csak nyomatta hangosan a mobiljáról a Bruno Mars dalokat, és végül valahogy tényleg felsegített, sosem fogom elfelejteni, ahogy a Just the way you are dallamára én is megérkeztem a magaslatra. Annyira szürreális volt az egész, hogy így 2 nappal később már alig tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Nem akarok szájbarágós tanulságokat levonni, mert úgyis érted a lényeget. Ne ess kétségbe, ha elakadsz az életben és minden reménytelennek tűnik, mert sosem tudhatod, mikor ment meg váratlanul egy kis hegyi serpa. Vagy Bruno Mars.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez