Mindannyian másképp reagálunk a veszteségre és a fájdalomra. Elég általános, hogy először menekülni kezdünk. Ki-ki vérmérséklete szerint kezd hozzá az eltereléshez.

Eszünk, iszunk, virtuális világba menekülünk, agyalunk, sírunk, dühöngünk, bosszút forralunk, megmagyarázzuk. És persze jönnek a barátok, akikkel végeláthatatlanul lehet elemezgetni a történteket, és egyetérteni abban, hogy a másik mennyit is veszített. Egy darabig ez működik is…De mindig eljön egy pillanat, amikor szembe kell nézni a valósággal. Amikor már nem működik az elterelés, amikor már nincs több kapaszkodó, álca és tettetés. Eljön egy pillanat, amikor olyan sűrű lesz a sötétség, hogy nem tudunk többet elbújni előle. Minden ember átéli ezt…

Nem vagyok vallásos, szerintem egy csomó sztori, ami Jézusról kering hazugság. Azonban abban biztos vagyok, hogy valóban felkiáltott a keresztfán: Istenem, istenem, miért hagytál el engem? 
Aki élt már át valódi fájdalmat, az pontosan tudja, hogy létezik ez megrendítő pillanat: a totálisan egyedül vagyok rettenete, amikor hirtelen olyan sűrű lesz a fájdalom és a sötét, hogy nem hatol át rajta semmi és senki. Jó volna most azt írni, hogy ebben a pillanatban megjelenik a Csoda és a segítség, de ezt is tudjuk, hogy nem így van. Az azonban biztos, hogy valamiféle fordulópont megtörténik: innentől vagy megkeseredünk és belemerevedünk a fájdalomba….vagy leengedjük a falainkat és totális sebezhetőségben megpróbálunk tovább élni. Ez legtöbbször nem tudatos választás - de tehetjük tudatossá is.

Az első esetben elnyomjuk a fájdalmat, falakat húzunk, védekezünk és megfogadjuk, hogy mi aztán soha többé nem leszünk ennyire hülyék! Soha többé nem engedjük, hogy egy ilyen szituáció történjen velünk! Úgy próbáljuk enyhíteni megtépázott önbecsülésünket, hogy végeérhetetlenül bizonygatjuk, hogy a másik mennyit veszített azzal, hogy nem bennünket választott. Holott lelkünk mélyén pontosan tudjuk az igazságot: ha valakinek nem kellettünk, annak semmiféle veszteség érzése nincs és köszöni szépen igenis jól van. Ilyenkor kétségbeesésünkben megpróbáljuk magunkban rosszá tenni a másikat, végeérhetetlenül soroljuk a hibáit, hülyeségeit, és mindenkivel közöljük, hogy rajta vagyunk az elengedésen, sőt már meg is történt és mi már tulajdonképpen hót lazán járjuk tovább az utunkat álflegmán bemutatva a világnak.

Néha úgy érezzük megy is, néha meg ott vannak a hatalmas visszaesések, amikor beismerjük, hogy valójában nem tartunk még sehol és igazából még mindig megveszünk a másikért. Elkezdünk birkózni saját magunkkal, megvetjük magunkat a gyengeségünkért. Úgy érezzük sokkal keményebbnek kéne lennünk, és könnyebben átlépni a fájdalmon.

• elhagyatottság érzés fájdalom magány szakítás szomorúság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!