Egyszer csak vége lesz, mintha valaki leadná nekik a távolban a jelzőfényt. Mintha riasztópisztoly dörrenne, elég mókából, vége a bulinak, ideje visszatérni a tisztes családi élethez. Ideje újra belebújni a férj és a családapa szerepébe, ideje meccset nézni hétvégén, ideje lenne újra négyre odaérni a suliba, szülői értekezletre kell járni, szét kell hagyni a zoknikat, tolni kell a bevásárlókocsit és szélvédőmosót kell tölteni a feleség autójába. Így megy ez.

A szeretősdinek vége, eleget játszottál, és mintha véget ért volna egy szép színházi előadás, egyedül csak te ülsz már a nézőtéren. Folynak a könnyeid, úgy szeretnéd, ha újra szétnyílna a függöny, és még egyszer visszajönnének a színészek, legalább meghajolni és vidáman jó éjszakát inteni. Haza kell menned, az előadásnak vége, itt egyedül maradtál.

Pedig közel fél éven át hittél a tündérmesékben, a szerelem erejében, az igazság győzelmében és más bődületes baromságban. Mintha arcon locsolt volna egy vödör jeges vízzel, úgy józanodtál ki hirtelen és úgy áradt szét a tagjaidban a szégyennel vegyes, maró fájdalom. Érdekes, te soha nem illetted magad a szerető címkével. Igazából annyira akartad és olyan elmeháborodott módon, szemellenzősen szeretted őt, hogy tudathasadásos tagadásban éltél, néha nem is akartad tudomásul venni, hogy nős. Úgy hittél, bíztál a szerelmében, már nem csak a karjaiddal ölelted, hanem a két lábaddal is, az ölébe ugrottál, mint egy kis levakarhatatlan, mókás lény, nem is tudott neked ellenállni, mindig marasztaltad, akárhányszor kilépni próbált az életedből. Az el akarok válni varázsmondata szétáradt a testedben, mint a drog, kontrollt vesztettél, hiszen mégiscsak léteznek tündérmesék, és most varázsport szórt rátok. Nem törődtél senkivel és semmivel, enni is elfelejtettél, kizárólag a válási papírok körüli lelkes asszisztencia kötötte le a figyelmed.

Az első (és egyben utolsó) közös bérlemény tágas teraszáról messzire lehetett látni. Ott álltunk, és lefényképeztük a szemünkkel a látványt, a narancsvörös naplementét is, amit aztán olyan méltatlanul kevésszer volt alkalmad látni onnan. Azokat a képkockákat is örökre a szívedbe zártad, ahogyan a kiszáll az autóból a rengeteg csomagjával, kezében kókadt virágcsokor. Megérkezett. Hazaérkezett hozzád. A tündérporos varázslatban éltél, módosult tudatállapotban, szerelmi önkívületben. Négy hónap közös élet filmje pergett le villámgyorsan, és te észre sem vetted, hogy ő már meglátta a jelzőfényt, elért hozzá a riasztás, bizonytalanná, nyugtalanná, kezelhetetlenné vált.

Egy olyan délutánon költözött el, amikor otthon sem voltál, búcsúlevél, megelőző beszélgetések és látványos dráma nélkül. Mitől félt? Talán attól, hogy újra marasztalod, igen, így lett volna. Ha vele voltál, kiveszett belőled minden kontroll és női tartás. Az arcodba locsolt jeges víz bénító volt, napokra megbénított, semmi mást nem akartál tenni, csak egyenletesen lélegezni, ki és be, vegetálni akartál, agytalanul létezni akartál, gondolkodás és érzések nélkül. Nem kerested és nem keresett többé. Mindenhonnan letiltottad, nem bíztál magadban, nem akartál véletlenül sem a családi idillre kattintani. Jó messzire menekült tőled. Kétezer kilométerre innen él most családi életet, esélye sincs veled összefutni. Ennek csak örülhetsz. A függöny pedig végleg bezárult, mire vársz, a szeretősdinek vége, hazamehetsz. Üres a nézőtér.

• házasság párkapcsolat szerető

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!