Különös, de az élet egyfajta furcsa „játékot” űz velünk. Mintha fiktívkarakterekként ingáznánk ide-oda. Bizonyos időközönként pedig kiválasztódunk, mert ezt a lapot osztotta a sors. Kiválasztódunk nehéz, vagy könnyebb feladatokra, és ezek váltják egymást. 

Egy hosszabb ideig húzódó megpróbáltatás közben megrogyhat a térdünk. Ismerős az érzés, ami ilyenkor kerít hatalmába? Amikor úgy érzed az álmaid, és a vágyaid ott tornyosulnak előtted, mégis, képtelenségnek tűnik megváltani őket? Ilyenkor mindig megállok és próbálok a láncoktól megszabadulni. Az idők során azonban rájöttem, hogy vannak láncok, melyekkel együtt kell élni. Rájöttem, hogy oka van annak, hogy ezek a láncok rám kerültek. Előbb, vagy utóbb ugyanis egy mindent felülíró, fatális találkozás szól közbe. Egy lehetőség, egy csillag az égen, ami tényleg az én utamat mutatja.

Nem mondom, hogy felesleges álmodozni. Az álmaink adnak reményt, belőlük inspirálódunk, emiatt rendelkezünk a hit legapróbb csírájával is. De nekem a sorsszerűség a védőszentem, ami mégis a vágyott céljaimhoz visz közelebb. Elképzelhetjük, hogy majd egy nap… Majd egy nap ott állunk a reflektorfényben, gyönyörű ruhában, a legrikítóbb mosollyal az arcunkon. Majd egy nap elégedetten tekintünk vissza mindarra, ami a múltban történt. Majd egy nap elfelejtjük, hogy mi is a múlt. Hogy egyáltalán van múltunk. De ezt a gondosan felépített gondolatmenetet mindig megtöri a valóság, amely köszönő viszonyban sincs ezekkel a fiktív jövőben játszódó képekkel.

Helyette a semmiből jön egy mosoly, egy segítő kéz, egy érintés, egy egyezség. Egy lehetőség, egy szikra, amit nem lehet nem megragadni. Megragadjuk, mert végre megadatik, és ezért akarjuk igazán.

Egy másik életben talán miénk lehetne a luxus villa, a méregdrága autóval együtt. Egy másik életben talán nem is lennének nehézségek, talán nem is gondolkodnánk annyi mindenen. Talán nem is lenne mivel. De ezt az utat kaptuk, és a lehető legerősebben hiszem, még a cigarettafüsttel bélelt, hideg, csípős reggelek közepette is, hogy ez rendjén van. Jobb ez így. Mert ki tudom mondani, hogy valódi a küzdelem, amit véghez viszek. Valódi a kín, a boldogság, a vágy, a kíváncsiság, minden érzés, amit megélek.

Azt hiszem, joggal állíthatom: Vannak álmok, melyek ránk találnak. Ezeket az álmokat nem mi kutatjuk folyton-folyvást, nem is gondolunk rájuk. Egy egyszerű csettintés, és valamiért elénk sodródnak emberek, helyek, érzések. Valahogy így leszünk egészek. 
És, még, ha vannak is éjszakák, amikor úgy érezzük, a húsunkba tép a reménytelenség, valami mindig történni fog, ami minket szolgál majd. Ez az út, amin én lépdelek számos akadályt tartogat még. Ezen az úton sokszor esek el és horzsolom meg a térdem. Néha nem tudom, hogy állítsam el a vérzést, néha észre sem veszem, hogy megsérültem. Néha pedig valaki beköti a sebemet, és újra felállok, hogy folytassam, amit elkezdtem.

Tudjátok, nekem is annyi vágyam van. Annyi, hogy meg se tudom számolni, és néha elönt a düh, hogy miért nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt méltónak gondolnám. Vannak napok, amikor patakokban hullik a könnyem, vannak napok, amikor ha erőltetném se lenne. De a nap végére rájövök, hogy nem számít mennyi beteljesületlen álmunk van még, nem számít, mennyire hisszük, sokszor tévesen, hogy nekünk túl nehéz, vagy túl rossz. Vannak álmok, melyek ránk találnak. És ezek többet érnek, mint a luxus villa, a méregdrága autóval. Mert egy másik életben, más esetben, más lennék én magam is, és, ha egy valaki van, akihez hű szeretnék maradni ebben a szövevényes történetben, az én vagyok

• álmok beteljesülés lélekhangok vágyak

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!