Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való. Jesszusom, hányszor hallottam ezt hajdanán anyámtól! Mégsem mondta eleget.

Igaz, épp elég öntörvényű emberke voltam, sosem hallgattam senkire. Egy éles kés, egy kis vérfertőzés és a kóma. Olyan, mintha száz évet aludtam volna, s mire felébredtem, már semmi nem volt ugyanaz.

Pislogtam, hova kerültem. Ez volna az életem? Egy rózsaszín buborékba betolt babakastély? Micsoda maszlag volt oda összehordva. Néztem kívülről a jól megszerkesztett semmit és csodálkoztam a nőn, aki bután kacsintott rám minden képről. Ő vagyok én, a selyembe bújtatott senki, akiben látszólag egyetlen érték a milliós implantátum és a mélyre felszívódott, méregdrága kozmetika. Próbáltam visszailleszkedni vattacukor életembe, de nem értettem anyám különös szokásait. Egész életében talán akkor volt a legizgatottabb, amikor nem tudta biztosan, odaér-e időben a pedikűrből a hajkúrára. Így éltem én is? Mégis hogy tehettem?

És ki volt tűzve az esküvőm egy férfival, akihez fogalmam nem volt, mi közöm. Ezer meghívót küldtek szét. Annak akkor már a fele sem volt tréfa, valóban hetedhét országra szóló lakodalmat mesterkedtek össze, ráadásul ellenem. Közeledett a nagy nap és egyre jobban szorított a fűző. A strasszos gyémántpapucsban pedig kibicsaklott a bokám. El is hagytam, amikor szöktem, de az már egy másik mese. Az én tündérkirálylány történetemnek akkor és ott lett mindörökre vége.

Most Rómában élek. Művészettörténetet hallgatok és egy kávéházban dolgozom az egyetem mellett. Szerelmes vagyok a professzoromba. Ez egy másfajta lét. Itt mindennek életszaga van. Felkelünk és dolgozunk, élünk, szerelmeskedünk. Errefelé nem számit, melyik családból jöttél, mit viselsz, vagy milyen cím került születésedkor a neved elé. Egyfajta rang dívik itt: az emberé. Egy kicsit visszacsöppentem az ősidőkbe, a harcos, kétkezi évszázadokba. Nem csodálkoznék azon sem, ha valamelyik utcasarkon kiugrana elém egy gladiátor és véremet venné.

A családom hónapokig nem tudott rólam semmit. Mostanra megbékéltek. A vőlegényem elvette a gyémántbirodalom örökösnőjét, már van két gyermekük. A professzor és én? Na igen, tudom, sosem hagyná el a családját. Két éve tart a viszonyunk, de én szeretem őt és ez egészen más. Ha nem is halad minden a szokásos medrében, egyvalamit mostanra tudok: sosem késő kiradírozni az életedet, még akkor sem, ha a felét már leélted.

                                                                                                                                      Szentesi Évi

• kékharisnya

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!