Pedig szent volt – esküszöm, nem hittem, hogy lesz még alkalom, amiért feladom. Pedig tudtam, hogy mit akarok. Pedig a teremtésem mindig tűpontos. Pedig azt hittem, hogy végre ott vagyok – a jó történet kapujában állok. Pedig egy kicsit sem akartam gyökereket ereszteni ott, ahol egy pillanatig sem lehet talajom.

Próbáltam utoljára kinyújtani a karom. Szavakkal is mondani, hogy félek, nem jó helyen vagyok. De rettegek, már nem tudom, nem érzem, az vajon merre vagyon. Félek, hogy képes vagyok elfelejteni. Félek, hogy elfáradok, és elhiszem, akármivel hívjanak is magukhoz. Eleresztem, és elereszt a saját történetem – pedig szent volt, pedig szenvedéllyel egymáshoz tartozunk. Csak tartoztunk? A szívemből téptem ki, hogy szakadjon. Mintha nem fájt volna eléggé – ripityára törött – s, szétszéledt a Földön.

Pedig én csak boldog akartam lenni. Én csak szerelmes szerettem volna lenni. Tartozni. Ölelni. Szeretni. Az életet elkezdeni – valahára megosztani. Kiáradni. Pedig azt nekem is lehet. Becsapott. Kért – és, én kértem magamat – hogy hagyjam annyiban. Engedjem, dobjam, szaladjak. Azt mondta – s, én mondtam magamnak – hogy vár ránk egy megélni érdemes történet. Létezik, lüktet, rezeg. Helyes és eleve elrendeltetett, így kell lennie. Ha így döntünk, lehet. Te nem tudod mi az a szerelem. Én nem tudom mi az a szerelem. Nekünk nem ugyanaz a szerelem. A legkedvesebb álmomat vetted el – s, én adtam neked a helyet. Álmodj velem, álmodni szeretek. Álmodva élek. Álmodnom kell, hogy éljek. Most álom nélkül rettegek. Élek?

Az én történetem nem ilyen. Az én szerepem nem ez. Az én életem annyira másmilyen! A sajátomat, megcsaltam érted. Akartam, hogy tiéd legyen a főszerep. Elképzeltem, kiosztottam neked. Kérted – s, én kértem, hogy a kedvenc színészem jelenlen meg. Hívtam, minden rezgésemmel a szerelmet idéztem. Most kell! Az életem mindenképp eljátszom, csak az nem mindegy, kivel..

Mint az esketés előtt: az esküvő előtti napon az igaz szerelmedet hívod. Válaszolj. Jössz játszani velem? Örökké nem gyakorolhatok némán: a lényemet neked adom. Neked, aki társam vagy a legkedvesebb és legváltozatosabb színpadon, amelyet a világ csak látott. Amelyet ezúttal a lelkünk látott meg, és lett belé őrülten szerelmes. Idejövünk! Itt vonzunk és taszítunk, itt sírunk és mosolygunk, itt játsszuk el a drámánkat, amelybe mindketten szerelmesek vagyunk. Amiért élni és halni is képesek vagyunk. Ez a mi játékunk. 
Próbálunk. El fogjuk felejteni, hogy próbálunk. Élesben hisszük majd, hogy próbálunk. Nem tudjuk majd, éppen melyiket csináljuk. Éppen ezért, mindent életre-halálra játszunk. Odaszeretjük, belehalunk. Elszakadunk, odatapadunk. Reménykedünk és szertefoszlunk. Belekavarodunk.

Saját, önön történetünket csaljuk meg. A miénket! Pedig szent volt.. Pedig végig tudtuk, hogy mit akarunk. Pedig a teremtésünk még mindig tűpontos. Pedig tényleg nem ereszthetünk gyökeret ott, ahol valójában nincs is talajunk. Pedig elhihetnénk, ha végre a jó történet kapujában állunk. Felismerhetnénk a társunk.

• érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!