A tetoválás nyomában
Szintén polinéziai, de a szamoai ábráktól különböző az ívelt mintákat használó új-zélandi maori tetoválás, a ’ta-moko’. A szamoai módszerrel ellentétben itt vésőt használnak, s a maori tetoválás szigorú szabályokat követ, mellyel a törzsek, nemzetségek és családok egyedi vonásait jelenítették meg. A maorik szívesen tetoválták arcukat, feneküket, combjukat, s mindig a test körvonalait hangsúlyozták. Itt a rabszolgákat és közembereket nem tetoválták, de az előkelő származásúak és a harcosok viselték. A törzsfőnökök aláírásként is használták saját arctetoválásuk mintáját. A XIX. század elején az európai kereskedők – akik múzeumoknak és gyűjtőknek adták tovább – modern fegyvereket adtak a tetovált harcosok fejéért, ami komoly vérengzéshez vezetett a maorik között.
A XVIII. században az első tetovált nyugat-európaiak Cook tengerészei közül kerültek ki, s e gyakorlat hamar kedvelt lett a brit matrózok körében. Sokan megtanultak tetoválni, s visszavonulásuk után ezzel keresték kenyerüket. S amíg Európa kikötővárosaiban egyre terjedt a bőrre varrt művészet, az őshazákban a gyarmatosítást és a hittérítést követően háttérbe szorult, betiltották, s a motívumok jelentése feledésbe merült. Persze elvétve korábban is találkoztak az európaiak tetoválással, bár ezek az esetek még a királyi udvarok ritka attrakcióinak számítottak. 1577-ben Sir Martin Frobisher hajós vitt I. Erzsébet angol királynő udvarába egy inuit családot, közülük a nő álla és homloka tetoválva volt. Az egyik legelső tetovált arisztokrata Cook kapitány expedíciójának botanikusa, Sir Joseph Banks volt. Angliában a tetoválás csak az 1870-es évektől kezdett jobban elterjedni a felsőbb osztály tagjai között. A XIX-XX. század fordulóján már olyan európai koronás fők is büszkélkedtek tetoválással, mint IX. Frigyes dán király, II. Vilmos német császár, Sándor jugoszláv király, II. Miklós orosz cár, XIII. Alfonz spanyol király, de a tengerésztisztből politikussá avanzsált Horthy Miklósnak is volt tetoválása.
Az ősi amerikai tetoválásokról meglehetősen kevés feljegyzés maradt fenn, ez a kevés információ a jezsuita hittérítőktől származik. Itt is elsősorban vallási, mágikus, gyógyító célja volt, vagy bátorságot jelzett. A sziúk túlvilági hite szerint, akinek nincsenek tetoválásai, halála után örök bolyongásra ítéltetik kísértetként az élők között. Az inuitoknál főleg a nők tetováltatták magukat, elsősorban arcukat. A tetováló mesterek szintén nők voltak. A nyugati parton, a Brit-Kolumbia és Alaszka között élő haidák között a férfiak és a nők is rengeteg mintával díszítették magukat, s azon kevés törzs közé tartoztak, akik színt is használtak (vörös és fekete). A XIX. század közepétől az itt élő fehérek körében is egyre szélesebb körben dívott a tetoválás, de ők már divatból készíttették maguknak az ábrákat.
A legelső hivatásos amerikai tetoválók közé tartozott Martin Hildebrandt, aki a polgárháború idején mozgó tetoválóként készítette a katonák mintáit. 1870-ben nyitotta meg New Yorkban az első szalont, ahol több mint 20 évig dolgozott, teljes testet beborító művei (így saját lányát, Norát is tetőtől talpig „kivarrta”) cirkuszi attrakciónak számítottak. 1891-ig kézzel dolgoztak, ekkor azonban Samuel O’Really szabadalmaztatta a gravírozógéphez hasonló tetoválógépét, amiből meggazdagodott. Az 1898-as spanyol-amerikai háború idején a tengerészgyalogosok mintegy 80%-a tetovált volt. 1908-ban meghalt O’Really, szalonját segédje, Charles Wagner vette át, akinek kapóra jött, hogy a hadsereg megtiltotta az illetlen tetoválásokat, ezért sorra jelentkeztek nála a meztelen nőket felöltöztetni kívánó katonák. De ő volt az is, aki először végzett női kozmetikai tetoválást.
Etédi Alexa
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez