Minap megkérdeztem tőled, hogy: Mi az álmod? Percekig hallgattál és éreztem, ahogy felszabadulnak benned az elrejtett képek. Láttam tengert, a hullámokat, éreztem, ahogy fúj a szél és a tornácon ülünk pokrócba csavarva. Nézzük, ahogy a Nap a lábait belelógatja a habokba. Aztán leírtad. A tenger volt az. Majd újabb igazi csend után ezt mondtad: Ezt még soha senki nem kérdezte meg tőlem.

Ott és akkor nem tudtalak a karomba fogni és feloldani ezt a döbbenetet, de gondolatban elmentem hozzád, és míg ringattalak megpróbáltam minden Nő lenni neked egy pillanatba sűrítve. Minden Nő, akik elszalasztottak ringatni és erőt lehelni beléd, hogy képes légy az álmaid követni, és nem belefagyni a szürkének hitt életbe. 

Hol vagyunk valójában, amikor azt mondjuk a másiknak, hogy melletted állok, és igazából csak fizikailag és a vágyaink szintjén vagyunk jelen? Hol vannak az Anyák, az Apák, a társak, a szerelmek, a szeretők, a barátok? Hol vagyunk mikor a másikban is a saját álmaink kielégülését kergetjük, és nem olvassuk ki a rezdüléseiből azt a térképet, amin végigjárva, önmagára lelve, boldog lehetne? Miért nem kérdezzük meg, hogy: Mi az álmod Kedvesem?

Valójába, félünk. Mert ha a madárkát nem tartanánk kalitkában és repülni hagynánk, benne van annak a lehetősége, hogy elrepül. Messzi vidékre száll, hol nem tudunk hatni rá, manipulálni az elméjét a testét, az érzelmeit és így függőségben tartani. Elhinni és elhitetni, hogy szükség van ránk, és csak ránk, és csak velünk van "boldogság". De valójában boldogság az mi hatásokkal elért és saját vágyakra alapozott? Lehet boldogság a másik megszerzése, a zárva tartott kalitka? Lehet boldogság nézni egy madárkát, és akkor etetni és itatni, ha nekünk az éppen jó?

Saját börtöneinkben, rabságban lézengő lelkek, azt játsszák, hogy szeretnek. Sokan ezt játsszuk, életünk bizonyos szakaszaiban. Mert a birtok utáni vágy beleivódott a sejtjeinkbe. Miért is tartjuk rabságban egymást? Mert rabságban tartjuk önmagukat. Mert azt hisszük, hogy ha van valamink, vagy valakink, akkor biztonságban vagyunk. Mert inkább a kínlódás, mint a szabadság. Mert félünk elveszíteni dolgokat és embereket, mert ehhez mérjük magunkat. A tulajdon lett az érték, de a tulajdon az nagyon törékeny, múlandó, nem stabil és bármikor kicsúszhat a kezünkből. Az igazi biztonság, belső biztonság, ami tudja, hogy semmilyen körülmény nem tudja elvenni az igazi értékeket, mit magunkban létrehoztunk. Mert ez az, ami nem függ semmitől. Ez az igazi biztonság.

Ha ott bent tudnád, hogy bármi mi hat rád, valójában csak az elméd hitétől lesz fájdalmas vagy boldogságot hozó, soha nem tennéd ezt. Ha tudnád ki is vagy, nem félnél a másik repülésétől. Hisz tudnád, együtt repülni csodás, és néha elszakadni is szükséges. Mert néha ebben tudjuk újraértelmezni magunkat és azokat a mély mintáinkat, amelyek befolyásolják a kapcsolatainkat.

Tudom, hogy mind végigmegyünk ezen. Az életünk olyan, mint egy festő palettája. Minden színt ki kell próbálnunk, hogy elkészüljön életünk képe. Ami lehet, hogy soha nem lesz tökéletes, de talán megtanít minket arra, hogy ebben a tökéletlenségben is szépséget leljünk. Tudom, hogy rabnak és rabságban tartónak is kell lenni ahhoz, hogy bátorságunk legyen előbb a saját, majd a másik kalitkáját is kinyitni. Mindent tudok. De mi az a pont ahol meg mered tenni? Mi a Te végső pontod a másik és a saját szenvedésedben? Mi az a pont ahol ki mered mondani: Bármi is lesz, repülj Kedvesem! Repülj magadért! Repülj, hogy visszatérj, ha utad hozzám vezet.  Tudom, hogy erősek a szárnyaid. Tudom, hogy erősek a szárnyaim.

• érzelmek félelmek összetartozás spirituális szabadság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!