Meg nem értettségünk miatt folyamatos konfrontálódásban vagyunk. Két ember viszonya egészen addig tart harmóniában, míg meg nem ismerjük egymás árnyoldalait. Nem ismerünk rá a másikra.
Azok a mondatok, tettek, szavak és lelki folyamatok, melyek korábban természetesek voltak, egy pillanat alatt tudnak eltorzulni és kifordulni magukból. Ilyenkor mindig csodálkozva húzzuk fel a szemöldökünket, hiszen nem ezt az embert ismertük meg egymásban, holott csupán a fájdalom torzítja el az ismerős vonásokat.
Egy-egy vita hevében a sértett fél is nagyon hamar tud messzemenő következtetéseket levonni a másik elmeállapotára vonatkozóan, hiszen nem megérdemelt bántást kap válaszul. Innen az elme nem megy tovább, legtöbbször nem használjuk az intuíciónkat és nem kezdjük el végig gondolni, hogy milyen lelki folyamatok vezettek a másik félben odáig, hogy így cselekedjen irányunkban. A büszkeség fontosabb. A balítélet pedig a legegyszerűbb megoldás minden problémánkra.
A lelkizés és a dolgok tüzetesebb megvizsgálása nem divatos manapság. Tanuljuk meg kordában tartani az indulatainkat, különben nem vagyunk alkalmasak a környezetünk szeretetére. Folyamatos érzelmi zsarolásainkat játsszuk, amit már az anyatejjel magunkba szívtunk. Hamarabb tanulunk meg manipulálni és ösztönösen reagálni, mint ahogy megszólalnánk, végül amikor minden összezuhan körülöttünk, előtör belőlünk a sebzett vad és minden egyedi vonásunkból képesek vagyunk kifordulni. Emberek és életek változtak meg a szemünk előtt, csúsztak le, fordultak ki, omlottak össze, pusztán azért, mert nem kapták meg a gyógyírt a gondjaikra. Az egoizmus és folytonos osztályharc, ami a világunkat jelenleg jellemzi, nem engedélyezi a léleknek a gyengeséget, hiszen tartani kell a tempót, a gyengék pedig úgyis leválasztódnak, hiszen mindent a gyorsaság és a pénz természetellenes törvényei uralnak.
Pedig szeretetet, emberséget és figyelmet adni nem lenne nagy dolog, viszont ennek művelőire nagy nyomás nehezedik, tekintve, hogy a szomjhaláltól mentik meg a szenvedő lelkeket. A folyamatos érzelmi zsarolás alatt bármilyen szerető szív megszakad, ahogy a fuldokló lélek az utolsó korty levegőért kapkodva rácsimpaszkodik, és elszívja sérült lelkének mélységébe mások szeretetét. Végül a szenvedő saját gondolatainak csapdájába esik, és az ego munkához lát. A végtelen agyalás következménye - az érzelmi instabilitás, sértődékenység, minden hiba automatikus magunkra vállalása, illetve a környezet folyamatos okolása állapotunk romlásáért -, természetessé válik. Megszokja a lélek, hogy ő nem hibáztatható. Magára ölti az áldozatokra jellemző passzív vagy nyílt agressziót, és nem menekül az, aki a látóterébe kerül. Szép lassan így fordítjuk magunk ellen a szeretetet. Beszűkült tudatállapotunkban nem látunk a saját magunk által generált magányon túlra, és minél inkább próbáljuk egybe tartani sérült világunkat, annál erősebben állnak ellen nekünk, és téves elménk olyan képeket gyárt környezetéről, ami nem egyezik a valósággal.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez