Az önbecsülés nem egyenlő az egóval. Az ego okoskodik, gyűlöl, fél, szorong, irigykedik, és saját érdekei szerint szemenszedett módon hazudik. Az egónak kételyei vannak, és csüggesztő, kétségbeejtő gondolatokat ébreszt. Az ego földhözragadt, kérkedő zsebhuszár, az egónak csak a szája jár, és üres fejét magasra emeli az ég felé, mint ahogyan az üres kalász fent hordja a fejét a semmiért, a maggal teli meg lehajtja.

Az ego nem tudja, mi fán terem az alázat, az ego egyes szám első személyben ismételgeti, hogy tökéletes és hibátlan, az ego folyamatosan résen van, figyel, és önmagához méricskéli a többieket. Életenergiáját kizárólag a külső visszajelzésekből, a külvilág elismeréséből, vagy a lájkok számából, és a figyelemből nyeri, és igen, van ezer lájkja, de valójában egy lyukas önbecsülés-garasa sincs. Az ego sosem figyel befelé, soha nem nagylelkű, és soha nem tesz semmit csak úgy, a szeretet jegyében.

Az önbecsülés csendes, nyugodt magabiztosság, belső stabilitás, és a megingathatatlan tudat, hogy erősségeimet, és gyengeségeimet tárgyilagosan látom, ki tudok állni az érdekeimért, képes vagyok nemet mondani, és elsétálok onnan, ahol már semmi keresnivalóm. Az önbecsülésem, az alap, a gerinc, a tartás, ami ha nincs, összecsuklok, összeomlok, és lehet rajtam bármilyen drága dizájner hacuka, csak szomorú, magányos, alaktalan madárijesztő leszek benne. Ha van önbecsülésem, akkor belső szépségem, békém, csendes magabiztosságom ragyog, akkor egy lepedőbe csavarva is gyönyörű leszek.

Minket, nőket ma leginkább az alacsony önbecsülés kínoz leginkább, és tesz boldogtalanná. Soha nem indult ennyi női önismereti kurzus, ahol szép, szomorú, színeit vesztett nőknek oktatják az önszeretetet, az önelfogadást, és ha szerencséjük van, valóban megtanítják őket „nőül”, hogyan engedjék szabadon szárnyalni női energiáikat. Óriás csomagokat cipelünk, fel nem dolgozott életszakaszok fekélyes sebeit nyalogatjuk, de kezeletlenül minduntalan kifakad, mert magunkba zárjuk a frusztrációt éveken át, befelé sírunk. És aki befelé sír, annak a mosolya sosem lesz valódi, az értő szemek mindig látják majd a hiteltelenséget, a diszharmóniát.

Az önbecsülés alapjait a gyermekkorból kellett volna hoznunk, a dicséretek, a pozitív megerősítés, az elfogadó, feltétel nélküli szeretet, a segítő, nem erőszakos tehetséggondozás által. Azok a gyermekek, akik korán megtanulják, hogy szerethető, és értékes emberek, felnőtt korukban is jobban fognak bízni önmagukban. Nekik kevésbé lesz szükségük mások elismerésére és jóváhagyására ahhoz, hogy jól érezzék magukat a bőrükben, jobban tudnak majd értékes, egyenrangú kapcsolatokat kialakítani, és sikeresebben fogják megoldani a problémáikat. Abban, hogy eljussanak idáig a szülőknek óriási a felelősségük. Már gyermekkorban éreznünk kell az alkalmasság érzését. Egy gyereknek éreznie kell, hogy ő jó valamiben, hogy befektetett energiája megtérül, hogy támaszkodhat képességeire, és boldogan, felszabadultan kiteljesedhet valamiben. Az a gond, hogy sok felnőtt még mindig nem érte el ezt az állapotot. Különösen a nők szenvednek az alkalmatlanság érzésétől.

• ego férfi nő önbecsülés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!