Csörög az óra, és már az ébredés pillanatában, végig futtatod az aznapi teendőidet. Egy újabb nap kezdődik, indulnod kell dolgozni, helyt kell állnod a munkádban, ahol lehetőleg jó kapcsolatot is kéne ápolni a kollégáiddal, munka után elintézni az apró-cseprő dolgokat, melyeket már, amúgy is napok óta halogatsz. Párkapcsolatban élőknek időt, figyelmet szentelni egymásnak, vonzó nőnek maradni este 8-kor is, két mosogatás között, hulla fáradtan. Ne adj isten, ha gyereked van, értékes időt tölteni vele is, gondoskodni róla, és ugye ott van a házi munka..

Ez csak egy nő, lesarkított 24 órája. Azt vettem észre, nemtől függetlenül, hogy egyre többen vagyunk elégedetlenek, és az emberek haladó százaléka talán már oda is eljut, hogy meg is kérdezi magától, hol vagyok ebben ÉN? Ha egy elkeseredett emberrel beszélgetek, rövid időn belül, arra a felismerésre jutok, valójában mennyire elégedetlen önmagával.

Első körben, valószínűleg felszínre kerülnek mindazok a dolgok, melyekben valamilyen elégedetlenséget tapasztal meg. Az életével, munkájával, a párkapcsolatával kapcsolatban, majd jönnek az önbüntető vádak, az elnyomott sérelmek, és végül, hogy ez a világ mennyire kifordított lett, "áldozat vagyok az egész gépezetben!" Volt egy mondat, ami erősen belém égett egy ilyen beszélgetés alkalmával, mely a következő volt: - Nem itt kéne tartanom. Érzések és gondolatok milliónyi szikrája tőrt fel belőlem, ettől a mondattól. Ugye sokan átérezzük? Milyen hatalmas teher ez a négy szóból álló mondat a fejünkben. Ez a beszélgetés, számomra is felemelő volt, tanulságos, ettől az egy mondattól, de nem azért, mert nem vagyok elégedett azzal, ahol épp tart az életem, ez a parányi mondat, sokkal nagyobb felismeréshez vezetett.

Biztos vagyok benne, hogy sokan érezhetik azt, hogy nem itt kéne tartaniuk. Van egy kedvenc kérdésem, amit szeretek feltenni eltévedt társaimnak. - Mit tennél, mit csinálnál, kivé növesztenéd magadat, ha nem lenne semmi, ami az utadban áll? Sem pénz, sem társadalmi elvárások, korlátok, megfelelési kényszerek, csak a te szabad akaratod? Mi a legbensőbb, szívből feltörő vágyad, amiben kizárólag te vagy a főszereplő és amit igazán boldogan, szenvedéllyel csinálnál?

Sokan annyira belemerültünk az életünk igazolásába, annak látszólagos fenntartásába, és a mókuskerékbe, hogy közben megfeledkezünk arról, hogy mire vágyunk igazán. Az a gyermek, ott belül, akinek egykor valódi álmai voltak, aki számára nem létezett lehetetlen, mostanra felnőtt, és ezzel együtt, elfelejtettünk igazán önmagunk lenni.

Persze, minden bizonnyal, sokat változtunk azóta, és talán már nem is ugyanazok az álmaink, mint egykor annak a pázsiton hempergő, bárányfelhőket szemlélő gyermeknek, akik voltunk, de megállunk egyáltalán egy percre is, elgondolkodni azon, most csak saját magunkért, mit tennénk? Nekünk mindentől, és mindenkitől függetlenül, mi esne jól? Miért hagytuk, hogy útközben, beszippantsa a lelkünket ez a feldolgozó, fejét igába hajtó, és gyári szalagon futó, vegetáló élet? Hol kezdődik egyáltalán az a mélyen gyökerező maximalizmus, az a tökéletesség orientált szemlélet, megfelelési kényszer, amiért agyonhajszoljuk magunkat nap, mint nap? Amiért nem vagyunk boldogok, és amiért csak kergetjük ezt az állapotot az azért van, mert mindig mást akarunk, mint ami van. 

Mi van akkor, hogy ha az, ami van, az pont az az út, amin éppen lennünk "kell", mert oda vezet, amit most még talán nem értünk, nem látunk, de ez a pillanat szükséges hozzá? Mikor kezdünk el végre felhagyni a tökéletesség hajszolásával, a jelen leértékelésével, az örökös távolba merengéssel és mindezek helyett, megengedni azt a tapasztalatot, amit a jelenlét adhat? Mintha folyton versenyeznünk kéne, valami örökké tartó futásban, amit az emberi elménk, sosem fog hagyni célba érni, mert mindig többet akarunk annál, ami van.

Megakarsz felelni a párodnak, a szüleidnek, barátaidnak, kollegáidnak, és jobb esetben, talán még önmagadnak is, de azt is már beléd nevelt minták programok mentén, nem a valódi szíved vágyai szerint. A "nem itt kéne tartanom" mondatnak jelentése, erre hívta fel a saját figyelmemet is, hogy mennyire mérgező, amikor ez a megfelelési kényszer, ami a világban burjánzik, mint valami vírus, a saját frusztrációnkká növi ki magát. Hibásan átvett hiedelmeinkké, önképünkre nézve elnyomóan hatva, hogy milyennek kellene lennünk.​

Legyenek céljaink, legyenek terveink, de ki mondja meg, ki ítélkezik afelett, hogy azok alapján leszünk értékelve, hogy milyen iskolát végeztünk, milyen munkánk van, van- e saját lakásunk, és hogy a garázsban milyen autó áll? Milyen látszat dolgokat vagyunk képesek felmutatni, amitől az önbecsülésünk mércéje, végre megüti azt a szintet, hogy emberszámba vegyenek, hogy ebben a világban legyünk valakik? Tényleg ez lenne a fontos? Tényleg tarthat ez minket akkora félelemben, hogy ezért cserébe képesek vagyunk önmagunkról lemondani?

• ego elvárások megfelelési kényszer önbizalomhiány önismeret társadalom

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!