Csörög az óra, és már az ébredés pillanatában végig futtatod az aznapi teendőidet. Egy újabb nap kezdődik, indulnod kell dolgozni, helyt kell állnod a munkádban ahol lehetőleg jó kapcsolatot is kéne ápolni a kollégáiddal, munka után elintézni az apró-cseprő dolgokat, melyeket már amúgy is napok óta halogatsz. Párkapcsolatban élőknek időt, figyelmet szentelni egymásnak, vonzó nőnek maradni este 8-kor is két mosogatás között hulla fáradtan. Ne adj isten, ha gyereked van, értékes időt tölteni vele, gondoskodni róla, és ugye ott van a házi munka..

Ez csak egy nő, lesarkított 24 órája. Azt vettem észre, nemtől függetlenül, hogy egyre többen vagyunk elégedetlenek, és az emberek haladó százaléka talán már oda is eljut, hogy meg is kérdezi magától, hol vagyok ebben ÉN? Ha egy elkeseredett emberrel beszélgetek, rövid időn belül, arra a felismerésre jutok, valójában mennyire elégedetlen önmagával. Első körben valószínűleg felszínre kerülnek a nem tetszései az életével, munkájával, a párkapcsolatával kapcsolatban, majd jönnek az önbüntető vádak, az elnyomott sérelmek, és végül hogy ez a világ mennyire kifordított lett, "áldozat vagyok az egész gépezetben!" Volt egy mondat, ami erősen belém égett egy ilyen beszélgetés alkalmával, mely a következő volt: - Nem itt kéne tartanom. Érzések és gondolatok milliónyi szikrája tőrt fel belőlem ettől a mondattól. Ugye sokan átérezzük? Milyen hatalmas teher ez a négy szóból álló mondat a fejünkben. Ez a beszélgetés számomra is felemelő volt és nagyon tanulságos, ettől az egy mondattól, de nem azért mert nem vagyok elégedett azzal ahol épp tart az életem, ez a parányi mondat sokkal nagyobb felismeréshez vezetett, amin szeretnék másokat is végig vezetni.

Beszélgető partnerem, és biztos vagyok benne még sokan mások is érezhetnek ehhez hasonlót, hogy az életüknek nem itt kéne tartania. Van egy kedvenc kérdésem, amit szeretek feltenni eltévedt társaimnak. - Mit tennél, mit csinál, kivé növesztenéd magadat, hanem nem lenne semmi, ami az utadban áll? Sem pénz, sem társadalmi elvárások, korlátok, megfelelési kényszerek, csak a Te szabad akaratod? Mi a legbensőbb szívből feltörő vágyad, amiben kizárólag Te vagy a főszereplő?

Sokan annyira belemerültünk az életünk jól működésének igazolásába, fenntartásába és a mókuskerékbe, hogy közben megfeledkezünk arról, hogy mire vágyunk igazán. Az a gyermek, akinek egykor valódi álmai voltak, aki számára nem létezett lehetetlen, mert még nem érte kudarc, de ha érte is, felállt és csak azért is újra elindult, felnőtt bennünk és ezzel együtt elfelejtettünk álmodni és tenni érte. Persze minden bizonnyal sokat változtunk azóta és talán már nem is ugyan azok az álmaink, mint egykor a pázsiton hemperegve bárányfelhőket szemlélő gyermeknek, akik voltunk, de megállunk egyáltalán egy percre is elgondolkodni azon, most csak magunkért mit tennénk? Nekünk mindentől és mindenkitől függetlenül, mi esne jól? Miért hagytuk, hogy útközben beszippantsa a lelkünket ez a feldolgozó, fejét igába hajtó és gyári szalagon futó vegetáló élet?Hol kezdődik egyáltalán az a mélyen gyökerező maximalizmus, az a tökéletesség orientált szemlélet, megfelelési kényszer, amiért agyonhajszoljuk magunkat nap, mint nap, de nem vagyunk boldogok és soha nincs vége, soha nem vagyunk elégedettek? Honnan tudhatjuk, hogy az, ami van, számunkra nem a legmegfelelőbb út, amin éppen lennünk kell jelen pillanatban, mert oda vezet, amit most még talán nem értünk, nem látunk, de ez a pillanat szükséges hozzá? Mikor kezdünk el végre felhagyni a tökéletesség hajszolásával, mintha folyton versenyeznünk kéne, valami örökké tartó futásban, amit az emberi elménk sosem fog hagyni célba érni, mert mindig többet akarunk annál, ami van?

Megakarsz felelni a párodnak, a szüleidnek, barátaidnak, kollegáidnak és jobb esetben talán még önmagadnak is, de azt is már beléd nevelt elvárás programok alapján, nem a valódi szíved vágyai szerint. A "nem itt kéne tartanom" mondatnak jelentése erre hívta fel a saját figyelmemet is, hogy mennyire mérgező, amikor ez a megfelelési kényszer, ami a világban burjánzik, mint valami vírus, a saját elvárásainkká válik, hibásan átvett hiedelmeinkké, önképünkre nézve elnyomóan hatva, hogy milyennek kellene lennünk! Legyenek céljaink, legyenek terveink, de ki mondja meg, ki ítélkezik afelett, hogy az alapján leszünk értékelve, milyen iskolát végeztünk, milyen munkánk van, van- e saját lakásunk és a garázsban milyen autó áll? Milyen látszat dolgokat vagyunk képesek felmutatni, amitől az értékességünk mércéje végre megüti azt a szintet, hogy emberszámba vegyenek, hogy ebben a világban legyünk valakik? Tényleg ez lenne a fontos?Tényleg tarthat ez minket akkora félelemben, hogy ezért cserébe képesek vagyunk önmagunkról lemondani?

• ego elvárások megfelelési kényszer önbizalomhiány önismeret társadalom

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!