Valljuk be az igazat, mi nők imádjuk, ha életünk értelme, egy romantikus herceg, és még emellett a szavakkal is tud bánni. Szívesen éltünk volna a régi időkben, amikor egy nő a múzsája volt egy költőnek. Az volt az igazi romantika, amikor személyes, szívhez szóló verseket kaptak a lányok, hölgyek. Most összegyűjtöttük nektek a valaha íródott az 5 legszebb szerelmes verset.

1. Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Földiekkel játszó, égi tünemény. Istenségnek látszó, csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának a boldogtalan, S mint védangyalának, bókol untalan.

Sima száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz még most is belém?

Csak maradj magadnak! Biztatóm valál, hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál.

Kertem nárciszokkal végig ültetéd, csörgő patakokkal, fáim éltetéd.

Rám ezer virággal szórtad a tavaszt, S égi boldogsággal fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel, mint a fürge méh, repkedtek a friss meleggel, rózsáim felé.

Egy híját esmértem örömimnek még, Lilla szívét kértem, S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim elhervadtanak, forrásim, zöld fáim, kiszáradtanak.

Tavaszom, vígságom, téli búra vált, régi jó világom, méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna, csak magát nekem.

Most panaszra nem hajolna gyászos énekem. Karja közt a búkat, elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat, nem irigyleném.

Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet, mert ez a keménység, úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe, volt erőm elhágy, fáradt lelkem égbe, testem földbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen, a mező kisült, a zengő liget kietlen, a nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!

2.  Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldell a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár, S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...Űlj, hitvesem, ülj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre, Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból, Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könnyeimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hívedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged, Még akkor is, ott is, örökre szeret!

3.  Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy.

Hangod befonja álmom, s szívemben nappal újra megtalálom, hát hallgatok,

míg zsong körém felállván, sok hűvös érintésű büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény, és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban, és szememre, belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél újra, kamaszkorom kútjába visszahullva,

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem újra, s az éber lét útjára visszahullva, tudom, hogy az vagy.

Hitvesem s barátom, -csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is itt felejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem, s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult,

s a bombák fönt a gépben, zuhanni vágytak.

Ellenükre élek, -s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek, fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát, s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert, s hatalmat érő, nyugalma nyugtat, s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

4. Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom csöndesen.

Két karomban ringatózol csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok, hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te, ha félek.

Két karommal átölellek, s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem.

Két karodban a halálon, mint egy álmon, átesem.

5. Johann Wolfgang Goethe - Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár;

Rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat;

S éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám, és partra döng;

A ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Oh, jössz-e már?!

• költészet szerelem versek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!