Amikor felfedezzük, hogy valami tökéletesen funkcionál az életünkben, megfelelő szerepet tölt be és jó értéket képvisel, akkor magától értetődő a hozzá való ragaszkodás. Vegyük például a jó szokásokat, az éltető szabályokat, a biztonságot adó határokat. Azzal, hogy az életünkben vannak, előre visznek, gazdagítanak, és a bőség útján vezetnek minket.

Hasonlóképpen ragaszkodunk életünk rossz aspektusaihoz is – bármilyen meglepő – hiszen a számunkra ismerősnek, az általunk megszokottnak  könnyebben adunk teret, mint a megváltó változásnak. Megesik, hogy már réges-régen felismertünk egy mérgező viselkedési formát, egészséget károsító szokást, mégsem iktatjuk ki azt mindennapjainkból. Tudjuk, hogy nem visz minket előre, tudjuk, hogy gátol bennünket, de más út ismeretének hiányában maradunk a jól ismerten, megszokotton – akkor is, ha az rossz.

Képesek vagyunk bántalmazás áldozatává válni, hűtlenséget tűrni, éjt nappallá téve veszekedni, a mindennapokat állandó stresszben élni. Azt az utat ismerjük, hogy ha bántás ért bennünket, akkor lehetünk durcások, lehetünk mártírok – és ha legközelebb felmerül egy hasonló helyzet, akkor természetesen ismételten hasonlóan reagálunk. Azért, mert a mártír szerepet már jól ismerjük, mert túlságosan sokat gyakoroltuk, így nem vadidegen számunkra a terep. 
Tegye fel a kezét, akinek éppen elég volt, aki – biztonságérzet ide vagy oda – megelégelte az áldozat szerepet, és felhagyna már azzal a fene ragaszkodással, mely újra és újra hasonló szituációkhoz vezet. Aki megunta az állandó nyomorúságos érzést, a könnyes szemmel tükörbe nézést, a szüntelen szorongást és befeszülést. Aki egy látszólag megszakíthatatlan körforgás közepén találta magát, azt érezvén, hogy az élet nem oszt neki mást, csak pofonokat, de azokat viszont fáradhatatlanul és szüntelenül.

A bibi ott van, hogy valamihez mindig ragaszkodunk – legyen az jó, vagy rossz – akkor is akadályozhat valami, ha az dolog nem látványos, és részünkről egyáltalán nem is tudatos. Foggal, körömmel szorítjuk, ez pedig olyan, mintha állandóan az újra játszás gombján könyökölnénk: újrateremtünk helyzeteket, generálunk veszekedéseket, így vagy úgy, de úgy alakítjuk a sorsunkat, hogy az a bizonyos esemény megtörténhessen. Megint elhagynak, megint megcsalnak, becsapnak, hazudnak, kihasználnak, semmibe vesznek. Miért érdemlem ezt? Tényleg én teremtem?

• érzések lélekhangok szokások

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!