Mindenki ismer egy olyan embert, aki mindig rohan, de mégis mindenhová késve érkezik. Lehetőleg az utolsó utáni pillanatban jár a határidőkkel és kikezdi mindenki jóindulatát, majd a türelmét is, mert folyamatos szabadkozásban próbálja körbeérni magát, de sosem jut tovább?
Sokszor az ilyen emberekről elmélázunk a sokadik kifogás után, hogy most szívatnak minket, vagy pedig tényleg ennyire szerencsétlenek? Mégis, mi áll a halogatás és az ebből fakadó megbízhatatlanság – áradat hátterében?
Itt állok életem felének innenső végén és azon csodálkozom én is, hogy hová szaladt közben az elmúlt huszoniksz év? Túl vagyok pár kapcsolaton, váltottam munkahelyet és szakmát is, egészségügyi állapotban is brillíroztam a nulláról való felépülés esélyeiben, és most itt ülök, viaskodom a határidőmmel, a munkahelyemen még rendszerezi az agyam az új információkat, de már fél aggyal álomba ringatnám magam. És akkor az orrom elé tolom a teendő listámat, és azon csodálkozom, hogy vannak olyan tételek, amit mondjuk 10 évvel ezelőtt szerettem volna kipipálni? Hova rohanok? Hol álltam le? Mit rontottam el vagy mit csináltam túl? Nem. A nap 24 órája nem elég nekem és még nincs gyermekem se, hogy megtapasztaljam az időhiány etalonját. Ilyenkor, amikor a sokadik ember néz rám sandán, én pedig önmagam tornádószerű körforgásából kibillenve, megszeppenve megállok, mint egy „kisnyuszi a lisztben pillázva”, kerek szemekkel pislogok körbe, hogy már ismét mibe kevertem magam?
Miért vagyunk képtelenek rendszerben tartani az időnket?
Annyira felgyorsult körülöttünk minden, hogy túl gyorsan akarunk mindent. Ami a nagyobb baj még mellé, hogy túl gyorsan akarnak tőlünk mindent. Nem lehet megállni, ha csörög a telefon, azonnal rád kell figyeljek, nincs menekvésem, közben én foglalkozom egy második és harmadik teendővel, amíg végül kínomban felszínes beszélgetésbe és ígérgetési rohamba keveredek, de közben elfelejtem, hogy az idő, mint tényező igen jelentős adalékanyag a képletben, és megint kiesik a kormány a kezemből. Ebből végül az lesz, hogy körbe-körbe járkálok a kis sebtében felállított komfort zónámban, és képtelen leszek végre kiállni a körből, hogy egy kis levegőt vegyek. Komolyan mostanában az alvás luxus időtöltésnek számít. Egész nap megy a gép, a telefon, a tévé, mindenhonnan folynak az információk, a határidők, a „feleljünk meg a másiknak” – teendők, és végül az agy elfelejt kikapcsolni, és ennél fogva bőszen szelektálni kezd. Egészen addig nincs probléma, amíg el nem felejted az első fontos dátumot vagy egy fontos találkozót. Onnantól kezdve minden borul vissza a nyakunkba és ott állunk leforrázva, pedig csak mindenkinek meg akartunk felelni. Egyszerre.
Amikor a nyúzott arcomat vizslatom a tükörben, mindig megkérdezem magamtól, hogy „Te most mi a bánatot csinálsz tulajdonképpen?” Kicsi korában a gyermek szinte első szava a ’NEM’, és felnőtt korában képtelen nemet mondani bármire, ezért szépen felhalmozza a feladatait, de szétesik menet közben. Van nekem is mindenféle színes szagos határidőnaplóm, naplóm, naptáram, telefonos jegyzetem, húszmillió jegyzetfüzetem, e-mail értesítőm, meg lassan széteső szita agyam is. Képtelen vagyok szelektálni, minden ugyanolyan fontos. De a legfontosabb a munka, mert erre nevelődtem. Azután az, hogy azért napi rendszerességgel tartsam a kontaktot a családommal, mert család csak egy van. És este két telefonhívás között, mikor elalszom felkapcsolt fényárba úszó lakásban utcai ruhástul, elmázolódott sminkkel a fejemen, hogy aztán reggel a ciripelő telefonra riadjak, hogy újra rohanni kell, akkor rájövök, hogy valami hiba van a rendszeremben.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez