Vége van

A veszekedések, civakodások már napi szinten előfordulnak. Az érzelemmentesség szinte tapintható. Általában csak az egyik fél részéről, a másik pedig még jobban megjáratja lelki motorjait hátha vissza tudja még lökni ezt az egészet a medrébe.

A „vége” feliratú mélységbe zuhanás pecsételi meg a kapcsolatot és kezdetét veszi a kálvária. Újra felelevenítem, hogy vannak azok a dolgok, amik fölött nem hunyhatok szemet, számomra nem fér bele, és ha most oly hatalmas is a csábítás arra, hogy azt mondjam, megbocsátok és folytassuk, csak magamat csapnám be, mert nem menne.

Fel kell fognom, hogy a kapcsoltunk nem volt elég erős ahhoz, hogy nemet tudj mondani, és a kapcsolat elvesztése számodra akkor, ott, teljesen vállalható árat jelentett.

Ideig, óráig még próbálkozol, na persze nem olyan sokáig, azért itt már bőven meglátszik, hogy inkább megkönnyebbülés mintsem egy mély lelki gödör, amit átélsz. Ilyenkor megmutatkozhatna egy mély megbánás egy igazán átélt fájdalom, ami mutatná, hogy a kapcsolatunk többet ér és csak rövidzárlatban szenvedtél, de ezt sem kapom meg, még csak a tudatot sem. Aztán elfogadod a tényt, hogy vége van, talán még úgy is gondolod, hogy én voltam, aki kihirdette a végét, pedig te voltál.

A lehetséges újrakezdés, a próbálkozásaid befejezésével ködbe vész. Ez az a pont, amikor tudatosul bennem a tényleges elmúlás, megszűnik a kommunikáció közöttünk és helyedbe egy nagy tátongó űr lép, amit még nem tudok betölteni. Engem marcangol a fájdalom, míg te letudtad azzal, hogy szeretsz, de én nem tudok megbocsátani és ezért lapátra tettelek. Pedig tudtad a határaimat, tisztában voltál azzal, hogy mit vált ki a cselekedeted.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!