Rados Virág műveit nem lehet letenni. Éppen úgy részévé válik az olvasó, ahogyan az írónő élete ott van főhősei mindennapjaiban. A lapok fénysebességgel haladnak egy „látszólag” kiegyensúlyozott és boldog világban, ám ahogyan a látszat leomlik, valami egészen mást találunk odabent. Mégis van igazi remény, igazi boldogság, és mindig van mit javítani a világon. Erről, illetve szinte mindenről beszélgettünk.
|
Rados Virág műveit nem lehet letenni. Éppen úgy részévé válik az olvasó, ahogyan az írónő élete ott van főhősei mindennapjaiban. A lapok fénysebes- séggel haladnak egy „látszólag” kiegyensúlyozott és boldog világban, ám ahogyan a látszat leomlik, valami egészen mást találunk odabent. Mégis van igazi remény, igazi boldogság, és mindig van mit javítani a világon. Erről, illetve szinte mindenről beszél- gettünk. 
Létezhet-e győztes a versenyzők világában? A sportból vett példával élve egy versenyben mindig van győztes. Ha ezt arra a világra alkalmazzuk, amelyben élünk, úgy gondolom, fontos az alázat. Észben tartani, hogy az erősnél mindig lehet még erősebb. Az igazi győzelemnek ugyanakkor azt tartom, ha képesek vagyunk a saját hibáinkkal, tévedéseinkkel, gyengeségeinkkel szembe- nézni, és önmagunkon dolgozva, egyfajta belső munkával leküzdeni őket. Ez nem külső, másokon aratott, átmeneti győzelem, hanem a személyiség belső diadala, fejlődése, amelynek eredménye a helyes önismeret. Regényeim hősei ezt megszerezve, ennek birtokában képesek legyőzni a külső akadályokat. Hiszem, hogy így válhatunk boldoggá. Nem kívülről irányított személyekké, mert azok ki vannak szolgáltatva mások kényének-kedvének, hanem a saját értékrendjük által motivált, magabiztos emberekké. Számomra (és ez saját tapasztalat) ez jelenti az igazi győzelmet, amely aztán mintegy „bevonzza” a külső sikereket is. 
A válságban vergődő világ szenvedésében mekkora szerepet játszhat a fogyasztói világ generálta nárcizmus? Ahogy az imént is fejtegettem, a fogyasztói társadalom veszélyei a kívülről irányított embert fenyegetik. Ha én például elhiszem magamról, hogy csak fiatalon lehetek értékes ember, mert bedőlök a reklámok által sugallt örökifjúság-illúziónak, akkor nem tudom elfogadni a múló idővel változó önmagamat. Szenvedni fogok a ráncaim miatt, és rohanok a plasztikai sebészhez. Aztán két év múlva újra felvarratom az arcomat, és így tovább. Az eredmény: képtelen leszek méltóképpen megöregedni, és boldogtalan, keserű emberré válok. Ha viszont elfogadom a természetes változást, akkor a saját változó önmagammal sem lesz problémám. Tehát rajtunk múlik, miképpen reagálunk a minket érő impulzusokra. |
Mitől lesz két ember egy pár? Ezért meg kell küzdeni, ketten, együtt, a párunkkal, ami nem valamiféle erőlködést jelent – ugyan ki válhat összeszorított foggal boldog emberré? Mi a férjemmel azért lettünk boldogok, mert elfogadjuk egymást és önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és főként, mert szeretjük egymást. A szeretet, a szerelem számomra nem csupán érzés vagy érzelem, hanem cselekvés. A tetteim alapja: boldog vagyok attól, ha a társam boldog, örülök annak, aminek ő örül, és adott helyzetben képes vagyok az ő igényeit a saját érdekeim elé helyezni. Tehát nem önzőn, a „magam módján” szeretem őt, hanem úgy, hogy neki jó legyen. Mi erre törekszünk, bár az igazat megvallva a férjem jár elöl a dologban. Ám ezzel nekem is példát mutat. 
Hol lakik a boldogság? A boldogság forrása a személyiség belső világa. Mindaz, amiről a korábbiakban is szó volt: a helyes önismeret, az önmagunkkal való megelégedettség. A hit abban, hogy „minden jó úgy, ahogy van”, ha pedig mégsem, akkor az a hit, hogy képesek vagyunk a dolgokat jobbá tenni. Nem valamiféle világmegváltással, hanem a magunk köreiben. Ez a harc is okozhat rengeteg örömet, és a siker boldoggá tehet. A magánéleti boldogság mellett nagyon fontos, hogy olyan munkánk legyen, amit szeretünk. Én például író akartam lenni, éreztem magamban a lehetőséget, és időnként vargabetűkkel ugyan, de hosszú távon mindent megtettem a célért. Boldogító érzés, hogy a könyveim eljutnak az emberekhez, és általuk elmondhatok nekik valami fontosat. Ha ráadásul még veszik is az adást, az csodálatos. Létezhet-e verseny egy jól működő házasságban? A jól működő házasság olyan hajó, amelynek nincs parancsolgató kapitánya, csak evezősei vannak. Ők egyenrangú felek, akik kölcsönösen támogatják egymást. Így haladnak a közös célok felé. Miért nehéz örülni a másik sikerének? A saját önzésünk miatt. Az emberi természetre jellemző, hogy mindenféle jót csakis önmagunknak akarunk (akár a másik kárára), vagy elsősorban mi akarunk sikeresek lenni, utánunk jöhet mindenki más. Bár léteznek nagyon jó, önzetlen emberek, ez utóbbi a ritkább. 
Tanulható-e ez az öröm? Igen, tanulható. Bennem is van önzés, irigység, de ha rajtakapom magam, igyekszem úrrá lenni rajta. Például elmegyek a nálam sikeresebb írókolléga könyvbemutatójára, és gratulálok neki. Ha ezt megteszem, az irigység különös módon „felszívódik”, és átadja a helyét az őszinte örömnek a másik sikere felett. Mert látom a kolléga arcán, mosolyán, milyen örömet szereztem neki azzal, hogy ott vagyok. Ezáltal én is épülök, ami nagyon jó érzés. Jóval kellemesebb az irigységnél. Van is egy ilyen mondás: a legnagyobb önzés az önzetlenség. |
Miért működik sok-sok helyen a „látszat”, és miért van hosszú távon halálra ítélve? Gyakran előfordul, hogy kényelmesebb az ellenkezőjét gondolnunk, illetve tennünk annak, amit valójában gondolunk vagy tennünk kéne. Sőt, még arra is képesek vagyunk, hogy érzéseket hazudjunk magunknak. Például valaki rossz kapcsolatban él, de bemeséli magának, hogy az jó. Mert ha bevallaná, hogy rossz, ki kellene lépnie belőle, ami mondjuk azzal járna, hogy romlik az anyagi helyzete, vagy egyedül marad. Márpedig ő retteg a magánytól, ahhoz pedig nincs meg benne a kellő önbecsülés, ami egy másik emberrel azt mondatja: én vagyok magamnak a legjobb társaság. Mindez persze nem vonatkozik a kényszerhelyzetekre, vagy azokra a szituációkra, amikor az ember kiszolgáltatott, segítségre van szüksége, és ezt senkitől sem kapja meg. A bántalmazó kapcsolat gyakran ilyen helyzetbe sodorja a szenvedő felet. Lélektani regényemben, a Bántalmazó házasságban a főhősnek, Annának szerencsére segít „kiszállni” a családja. Enélkül lehet, hogy egy életre el volna veszve. Visszatérve az élethazugságra: hosszú távon valóban működésképtelen, mert az egyik hazugság hozza magával a másikat, egyre több lesz belőlük, és a csontvázaknak a végén nem marad elég helyük a szekrényben. Szépen kizuhannak onnan, és maguk alá temetik a szereplőket. Hosszú távon az őszinteség térül meg, még akkor is, ha ott és akkor nagyon kedvezőtlen megoldásnak látszik. Ismét egy személyes példa: én kezdettől fogva vállaltam a környezetem előtt a bipoláris zavaromat, ami hangulati betegség ugyan, de mégiscsak az elme betegsége. Voltak, akik furcsálkodtak, aztán hamar napirendre tértek felette. Később könyvet írtam róla, ma már az egész ország tudja, hogy bipoláris vagyok, nekem pedig ez lett az első írói sikerem. Van viszont olyan bipoláris barátom, aki titkolja a betegségét, állandóan attól retteg, hogy mások tudomást szereznek róla, minek következtében ő elveszíti az állását. El sem tudom képzelni, hogyan lehet ilyen félelemben élni. 
A nő vagy a férfi lehet boldogabb a „fénysebességű” világunkban? A boldogság a lélek nemtől független állapota. Bárki elérheti. Szükség van-e megsemmisülésre a későbbi kiteljesedéshez, vagy vannak, akiknek elsőre sikerül? Mindenre akad példa. Tanár koromban láttam olyan kamaszokat, akik már tizenhat évesen érett személyiségek voltak. És számtalan ember van, aki hetven-nyolcvan évesen is éretlenül, gyerekként száll a sírba, anélkül, hogy felnőtt volna. Sok minden függ az adottságoktól, a neveltetéstől, a hozott mintáktól, a szocializációtól. Attól is, ki hogyan és milyen gyorsan váltja át életélményeit tapasztalatokká, amikből tanulhat. Én magam későn érő típus vagyok – negyvenéves elmúltam, mire társra találtam, és komoly megpróbáltatások kellettek hozzá még ezután is, hogy értékelni tudjam az életemet, önmagamat. Erről szól első két regényem, a Bipoláris és A visszakapott élet. Utóbbinak éppen azért adtam ezt a címet, mert a válsággal való megbirkózás után (ami történetesen egy betegség volt, nem is az első) egy új, tartalmasabb és gazdagabb életre lettem képes. És még mindig nincs vége, még mindig találok magamon farigcsálnivalót. Éppen eleget. Rados Virág szerzői oldala A címlapfotót Rákossy Péter készítette. Bokros László |
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez