Nem vagy őszinte magadhoz. Általában ki mondja ezt kinek?

„Nem vagy őszinte magadhoz.” Jött az üzenet nekem címezve, és nem tagadom, még mindig összegörnyedve képes vagyok magamat okolva és elemezve sírni a sarokban, hogy aztán Nils Frahm legújabb albuma, egy üveg bor és a barátom társaságában nyugodjak meg. De már elég félóra, hogy összekapjam magam, hogy lehet, hogy napokig bennem lesz, de már nem zuhanok össze ettől az egyetlen mondattól és attól, hogy elveszítek egy legjobbnak hitt barátnőt. Vagyis ő azt mondta mindig, hogy legjobb, én pedig azt is félve mondtam ki, hogy az egyik legjobb. A második esélyt zongoráztuk végig. Szóval már nem fogok ezért hónapokig és évekig a sötét veremben üldögélni, és lerombolni az eddigi énképemet, hogy majd valamikor valahogy újjáépítsem. Mert már biztos talajon újjá van építve. És nem tökéletes, és nem vagyok szent és sérthetetlen sem, és nincsen hibátlan életem, tele vagyok hibákkal, gyengeségekkel, rossz döntésekkel még mindig, de… de ez vagyok én. Aki sosem magát védelmezi, hanem örökösen a többi embert. Azt mondta, hogy nincs szüksége olyanra, aki nem fogadja el úgy, ahogy van. Hangosan felnevettem. Ekkor érkeztem meg arra a pontra, hogy az emberek tényleg egy elcseszett tükrök egymásnak. Hány elbaszott éjszakán voltam ott az üvöltözéseik kereszttüzében. Hányszor mondtam egy szó nélkül, hogy adok, mikor szükség volt rá. Mindent el lehet mondani rólam, de azt, hogy nem fogadom el a másikat úgy, ahogy van, teljes lélekkel együtt, azt nem. És még nem is mondták ezt soha, ő pedig újra és újra megteszi.

Nem fogok bocsánatot kérni, ha a teljesen szorongó kislányból egy öntudatos Nő lett, aki tisztában van azzal, hogy ki ő, hogy miken ment keresztül, hogy mik azok a cselekedetek és traumák, amik alkották őt. Ezeket gyúrtam egybe, hogy megkapjam azt, aki most vagyok. Nem fogok magyarázkodni, ha valaki nem látja azt, aki vagyok, ha valaki nem győzi le a saját EGO-ját a valódi kapcsolatokért cserébe.

Érzem, hogy nincs jól. Hogy a pozitív és otthonos szavak mögött egy nagy adag öneltévedés-, és keresés van, hogy a jelenlegi minden renden van érzelmei puszta elmenekülés a valóságból, mert egyszerűbb nem gondolni semmire sem, csak élvezni a másodperceket. Érzem, mert én is voltam már ebben a helyzetben, és bármikor lehetek újra: felvállalom. És eltaszítottam mindenkit, vagyis eltaszítottam volna mindenkit, ha elmentek volna… A valódiak nem mentek el, maradtak, még, ha ijesztő is voltam és féktelenül aljas néhány pillanatban, de maradtak. Kivétel ő. Mégsem bosszú, nem élek se a karmával, se a bosszúval. A lelkem nem bírja el.

Haragudtam rá, amikor a pokolban hagyott, és ismerem annyira, hogy tudjam, ő is haragudni fog rám. Meg is érdemlem. De reménykedem benne, hogy azzal segítem most a legjobban, ha nem leszek útban. Ha nem leszek útban abban, hogy újra megtalálja önmagát… azt az önmagát, aki 120%-ban Ő, és akit nem engedd felszínre hozni, mert körbevette ezt a jelenlegi énjét a megfelelési-kényszer. Néha azzal segítünk a legtöbbet, ha szabadon engedjük a másik embert. Hit, szeretet, miegymás. Hogy ki mondja azt a másik embernek, hogy „nem vagy őszinte magaddal?” Aki saját magával sem őszinte.

Ha olvasod, szeretlek. És most értettem meg a bakancs szó valódi tartalmát és jelentőségét. De most kicsit szét kell szakadnunk.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!