Sőt e életfeladatot pedig olybá’ tűnik, hogy évekig jó mélyre temettem magamban tudat alatt, mert a mai napig - amikor is e cikket írom –, eszembe se jutott: valahogy elvesztettem ezt az automatikus családi képet, képzeletet. Nem tudnám megmondani, hogy mikor hagytuk el egymást, és hogy egyáltalán elhagytuk-e. Lehet, hogy mindvégig bennem volt, csak más és más kötött le, talán más sorrendbe állítottam a prioritásokat. Vagy a hihetetlen váratlansággal felépült fal előttem, körülöttem, mögöttem ezt is elkülönítette tőlem, mintha soha nem is létezett volna. A lerakodott tudat alatti nem vagyok elég jó, szép, intelligens, és a senki nem fog igazán szeretni, mert nem érdemlem meg belső gyökérzet is az alapja lehet annak, hogy egy idő után már nem volt előttem e fent leírt boldog és kiegyensúlyozott nyolc gyermekes anyuka idill. Közben pedig mindvégig, akik az életem részesei voltak, ők nem csupán idegenekként és aztán barátokként/ismerősökként voltak jelen, hanem a választott családomként is: egyszerre voltunk egymásnak a szülei, a testvérei, s olykor a gyerekei is. Mindent megéltünk, semmiből sem kimaradva. Sinead O’Connorral kicsit párhuzamba állítva az egészet: bármennyi ütés, rúgás, csalódás, szembeköpés, elárulás jöhet, akkor sem fog soha elmúlni a szeretet mások felé, az, hogy jól gondolj a másikra, és ebben rejtőzik a legnagyobb felelősségvállalás is: bármi is történik, elsősorban magadban vállalod, nem vetíted ki. Vannak folyamatok, mikor düh van és tányérdobálás: félmásodpercig.

A nem szándákosan kiejtett szavak, másoknak évekig tartó terápiáért kiáltás. Ami másoknak nem jelent semmit, olykor nekünk a mindent is.

És itt is besétálhat a képbe a késleltetett PTSD. A fel-felbukkanó mondatok beágyaztak bennem, békésen feküdtek, olykor megjelentek a szorongással karöltve, de aztán évekkel később robbantak, hogy „nézd, csak nem elfelejtetted, hogy mit szerettél volna kicsiként? Hogy ezért jössz ki a gyerekekkel, mert valójában, ha másmilyenné változtál volna, ha mindig kiálltál volna az önazonosságodért, akkor már meg is valósíthattad volna, amit már a születésed előtt megírtak neked. Csak nem elfelejtetted, hogy te vagy a hibás, ahogy minden is alakul?”

Ismerős, amikor egy adott szituációban elérsz az újratervezés szintre, vagyis hogy már nem feldolgozhatatlan, de még nem teljesen feldolgozott, és akkor hirtelen megjelenik az önhibáztatás úgy, hogy közben már rendbe szedted az ok-okozatokat, a minden összefügg mindennel és hogy nem vagy mindenért felelős érveket? Mégis a látszólag nagy okéban elkezd integetni az önhibáztatás: Ha más lennék, jobban szeretnének. Ha képviselni tudtam volna jobban magamat, akkor teljesen másképp lennék most az emberek között. Ha ezt és ezt tettem volna, most ezért nem maradt volna bennem hiányérzet vagy trauma.

Általánosan nézve, az emberek nagy többsége az áldozathibáztatásban nőtt fel: bármi történik, ne az elkövetőt vessük pokolra, hanem fogjuk meg azt, aki már alapból a padlón fekszik, hiszen megtanultuk azt a nagy klisét, amiben ha nem is hiszünk teljesen, itt százszázalékosan mégis úgy teszünk, mintha mi találtuk volna fel: minden okkal történik, és mindig két ember kell, hogy valami elromoljon. De mi marad akkor, ha az adott embernek az álmairól van szó, amit nem sikerült teljesíteni? Akkor saját magán kívül kit hibáztasson? Az egészséges válasz az, hogy senkit: senkit nem szabad soha semmiért hibáztatni. Viszont sajnos az első reakció, ha történik valami, ami csalódást, dühöt, könnyeket, haragot, kétségbeesést vált ki belőlünk, az egyrészt az azonnali, gondolkodás nélküli támadás a másik felé, másrészről pedig a hibáztatás. Az utóbbiakon, ha végig megyünk majd, akkor tudunk ébredni arra, hogy a támadás felesleges, a hibáztatás úgyszintén. Ezen a folyamaton azonban végig kell mennünk, és nem is egyszer életünkben.

Elveheted saját magadtól azt, amire valójában te vágytál a legmélyebben?

Milyen érzés rádöbbenni, hogy valójában mi vagyunk azok, akik saját magunkat képesek a legjobban gátolni?

Milyen érzés megérezni a mondatok súlyát a bőrünkön?

„Soha nem tudtalak/tudnálak elképzelni anyukaként/apukaként.” Vannak kifejezések, amiket soha nem szabadna kiejteni az ajkainkon, de még a gondolataink közül is sztornózni kéne. És ez a téma ilyen. Nem tudod, mi miért történik valakinek az életében, a személyiségfejlődésében - jobb esetben fejlődik és nem zuhan lefelé, mint a forint részvény. -

Aki a legnagyobb padlógázzal megy, látszólag teljes fék nélkül, mintha neki mindent is lehetne, ott ez a jelenség nem magától alakult ki: mindenki védekezik belül valamivel szemben. Te tudod a tied? És a leggátlóbb mondatot, amit valaha neked mondtak?

• ítélkezés lélekhangok magánélet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!