A gondolatoknak hatalma van. A kimondott szónak már teremtő ereje, két ember viszonylatában. Napjainkban a fizikai agresszió egészségesebb elmében és szervezetben nem elfogadott. Az, hogy tettel ártok a másiknak, ezzel megakadályozva, hogy ő jól érezze magát, elfogadhatatlan társadalmunkban. De mit mondanak a szavakról?
„A szó elszáll.” Pedig nem. A szavak, minden gesztikulációval és indulattal fűszerezve képesek sokáig a fülünkben csengeni, nem feledve az azzal párosítható szorító érzést a mellkasban, a meghunyászkodást, a megalázottságot, a félelmet és a fájdalmat, amint egyes szavak a fülünktől a lelkünkbe hatolnak.
Ahová fizikailag nem tudunk elérni, mivel bizonyos fizikai vagy társadalmi normarendszer keretei köré vagyunk szorítva, ott a szavak még fegyverként alkalmazhatók. Ha lehunyjuk a szemünket, mindannyian fel tudunk sorolni tíznél több bántó mondatot, amit egykor sokat hallottunk életünk korábbi szakaszai során. Mélyen belénk vésődnek mások átkai, minden tettünkkel, amivel az esetleges konfliktusokat akarjuk a jövőben elkerülni, ezektől a szavaktól keresünk menedéket. Érthetetlen, hogy a másik miért kezd el egyik pillanattól a másikra mindenféle sértő gondolattal említeni minket egy lapon, és sokszor meg sem érdemeljük, hogy idióták, gyengék, jelentéktelenek, vagy papíron minősíthetetlen jelzővel legyünk illetve. Mégis miért van az, hogy szavainkkal olyan könnyen elszalad velünk a ló?
Miért van az, hogy ha idegesek vagyunk, képesek vagyunk rögtön az első szemünk elé kerülő emberen, vagy épp azon, aki a legközelebb áll hozzánk, levezetni a mérgünket? Miért hallunk otthon annyi véresszájú vitát, ami a külvilág számára teljesen némajáték? Miért van az, hogy mindez nem egyenértékű a fizikai fájdalommal, hiszen a lélekben sokszor nagyobb kárt okoz? A verés ellen fel tudok készülni, de az engem ért igazságtalan vádak ellen nem. A kék-lila foltok elhalványulnak, de a lelkembe vájt hegek kevésbé. Miért leszünk olyan kiszolgáltatottak a verbális agresszióval szemben, hogy adott pillanatban a lesütött szemeken kívül lefagyunk, torkunkra fagy a sírás és nem tudunk mit reagálni? Miért engedjük ezt, hogy elviseltessék velünk? Miért esik nehezünkre kiállni magunkért, és ha mégis megtettük, akkor ne rágjuk többé magunkat a szavakon?
Már nem vagyok rossz viszonyban olyan emberekkel, akik rendszeresen kiabáltak velem és nem megfelelő szavakkal illettek, de a mai napig összerándulok és behúzom a nyakam, ha valaki teli torokból és indulatból kezd el üvöltözni velem. Teljesen más az is, ha jogosan teszik ezt, de én már tökélyre fejlesztettem a „hogyan ne adjak okot rá, hogy kiabálj velem” – művészetét, hogy észre se veszel már, ha indulataidnak célpontot keresel. Az a baj, hogy nem tudok semleges lenni. Nem tudom kiereszteni, át a fülemen, ha indulatos vagy, mert szavaid ugyanúgy csapódnak a testemnek, mintha ostorcsapás érne. Érzem a testedből kipárolgó indulatot és megbénít a szégyen és a félelem, hogy ismét jelentéktelen, és visszavonhatatlanul hibás vagyok.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez