Nem csak a barátom, a családom voltál

Melléd sodort az élet valamikor régen, és azóta együtt rúgtuk az út porát, megszakítás nélkül, állandóan. Észre sem vettük a súlyát, hogy tulajdonképpen mennyit nyom a latba a köztünk lévő kapcsolat. Lehetetlen részletezni a mélységet, amit megéltem veled, a folyamatot, ahogyan észrevétlenül váltál a barátomból a családommá, a részemmé, egy állandó, igaz darabommá.

Amit természetesen meg szerettem volna tartani, ha lehet, akkor örökre. Úgy gondoltam, hogy te pont olyan vagy, akit magammal vihetek, akit húsz év múlva is ugyanúgy fel tudok majd hívni, aki az életem része, a jövőm egy fontos, állandó szereplője lehet. Nem volt kérdéses, hogy a sziklám, a lelkem egy darabja vagy. Így amikor fogtad magad, és szó nélkül köddé váltál, magyarázat nélkül eltávolodtál, nem csak hogy levegőt nem kaptam, de egy kicsit bele is haltam.

Tudod, szerettem volna, ha boldog vagy, ha megadják neked azt, amit én nem adhattam. Nem lehettem a párod, de szerettem volna, ha ettől még megkapod azt, amit akarsz. Ott álltam mögötted, és fogtam a kezed. Támogattalak benne, úgy érzem, hogy hozzá is segítettelek. Nem gondoltam, hogy ekkora árat kell majd fizetnem érte. Eszembe se jutott, mert ismertem a véleményünk, a beállítottságunk. Ismertem egy hozzám hasonlóan határozott személyiséget, egy vezéregyéniséget, egy hűségest. Meg sem fordult a fejemben, hogy te nem állnál ki mellettem, hogy bármikor más mellett döntenél helyettem. Mert mint mondtam, akkor is a családom voltál, amikor a sajátom éppen képtelen volt. És mert egyértelmű volt, hogy nekünk ez szörnyen szinten aluli volna.

Értettem, miért nehéz megtartani engem a kapcsolatod mellett, értettem, miért nehézkes ez a kedvesednek. Kristálytiszta, miért nem fér bele, miért túl sok ez, miért kell nekem félre állni. Az viszont nem, hogy miért nem tudtad megbeszélni velem, miért nem tudtál a szemembe nézni, és erre kérni – hiszen ismersz, a kezem is tűzbe tenném érted. Csak álltam ott értetlenül, szavak és magyarázat nélkül. Nem láttam a barátomat többé, nem ismertem azt az embert, aki annyira határozatlan volt, hogy gondolkodás nélkül döntött másképpen, többé már nem mellettem. Aki ugyan elvárta tőlem, hogy időt szánjak rá a párom mellett, amikor rá került a sor, képtelen volt felnőni mindehhez.

A gyász összes fázisát megéltem, hónapokig csak nyüglődtem és cipeltem a súlyát mindennek. Hiányzott belőlem egy darab, amit neked adtam, amit te elvihettél magaddal. Ezerszer találkoztunk álmomban, ezerszer próbálta görcsösen feldolgozni az agyam. Míg egyszer csak felfogtam, hogy lemaradsz rólam, és én lemaradok rólad. Hogy pótolhatatlan az az idő, amit éppen kihagyunk egymás életéből, hogy nem ismerjük majd a másikat, hogy valójában soha többé nem kaphatlak vissza majd. Hogy te boldog vagy, én pedig egyedül valósítom meg önmagam.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szentes Flóra Babett

Abban hiszek, hogy mindannyiunkban megtalálható ugyanaz. Rejlik bennünk valamiféle közös mélység, mely sokszor úgy tűnhet, érthetetlenül terül elénk csupán. Mégis azt gondolom, hogy minden érthetetlen könnyen értelmet nyerhet a megfelelő hívószavakra. Minden mozzanatommal azon vagyok, hogy megtaláljam ezeket a szavakat, s írásaimmal megszólíthassam olvasóimban azt, ami mindegyikünkben benne van. További tartalmakért látogass el a „Flóra Babett” néven futó Facebook oldalamra – várlak, s köszönet, amiért velem tartasz!