Feltűnt az, hogy többségében azok szoktak bocsánatot kérni, azok szoktak - képletesen értve - lehajtott fejjel olykor járkálni, akiknek a szíve nincs teljesen tele negatív érzelemmel? Akiknek nem az az első gondolatuk, hogy ki és micsoda a másik, hogy mennyire csúnya, buta, szerencsétlen, egoista, önző, érthetetlen, hanem akik igyekeznek mindenkivel szemben szeretettel fellépni, mert már tisztában vannak azzal, hogy egyetlen egy szó is mennyi bajt tud okozni a másikban.

Akik nem pletykálnak az első másodpercektől kezdve, akik nem lenéznek embereket, hanem megérteni igyekeznek és ténylegesen kapcsolódni. Akik tesznek önmagukért, és ezt a többi kapcsolatukban is honosítják. Feltűnt az, hogy az olykor többségében legtöbb bizonytalanságot és szorongást azok a személyek éreznek egy-egy helyzetben, akiket nem a mindenkit-eltiprok-így-vagy-úgy tüzel fel, hanem mondjuk az empátia?

És ismerős az is, hogy általában azokat nevezzük furának és különlegesnek és azokat nem tudjuk hova tenni, akik nem beszélnek ki másokat, akiknek a szája nem csöpög rosszindulattól és akik nem hazudnak bele a képünkbe a lehető legáltalánosabban és a leglazábban a legkisebb dolgokról is? Feltűnt, hogy lassan az őszinteség az, ami ritka, hogy a kedvességet fogadjuk felhúzott szemöldökkel és várjuk, hogy mikor derül ki a másik hátsószándéka?

A kapcsolódások, az emberi létek is megszokás kérdése, ahogy minden az életünkben. Ha megszoktunk egy bizonyos környezetet és prototípust, akkor hirtelen nem fogunk tudni mit kezdeni egy teljesen másmilyen helyzettel, egy megfordított tulajdonságú viselkedéssel. Ezért van az, hogy például minden harmadik embernek az elsődleges bizalmatlanság a normális: figyelni minden egyes szavukra, hogy kinek mit és hogyan mondanak, mert már megtanulta azt a leckét, hogy bárki bármikor mindent felhasználhat ellene. A legszomorúbb az egészben pedig valójában az, hogy egy idő után nem érezzük ezt szomorúnak, nem érezzük olyannak, amivel törődni kéne: az ember hajlamos bármibe igen hamar beleszokni, abba is, ami rossz neki. Főleg abba, ami rossz neki. Egy idő után nem vesszük észre a „red flageket” - hogy ilyen manapság népszerű kifejezéssel éljek -, bár ez nem teljesen igaz: észrevesszük őket, megérezzük, ha valami feszít minket belül, ha valami nem működik, de nem törődünk vele, mert mintha a zsigerünkben lenne az a felfogás, hogy nem hagyhatjuk el a másikat, amíg nem tettünk meg mindent, hiszen ha valami nem jó, akkor biztos, hogy miattunk nem jó.

Csak az a baj, hogy nagyon ritkán érezzük úgy, hogy elég a minden: ritkán látjuk meg a mindennek a határát, ami után már azt mondanánk, hogy na nem, ezt már nem engedem meg, ez már nem fér bele. Persze attól is függ, hogy hogyan nevelkedtünk, hogy miket „örököltünk” transzgenerációs traumák útján s mennyire ismertük fel már ezeket. Az életben mindenki ugyanazokat a feladati leckéket kapja a sorstól, és csak a saját személyünk, mélységünk, hajlandóságunk, traumáink jellege és az idő tesz különbséget ember és ember között. A földi élet célja mindenkinél ugyanaz - lenne -: a lehető legtöbbet kihozni, tanulni a lenti létből. Jónak lenni, vagy legalábbis önmagunk legigazibb, legönazonosabb, legjobb verziója. Pedig a dolgoknak valójában nem léteznek verziói, a verzió megnevezések kifogások, magyarazátok, bujkálás a felelősség alól, menekülés valami ellen, kibúvó és valaminek a megúszása, mert képtelenek vagyunk (még) szembenézni valaminek az igazságával.

• életszemlélet rosszindulat társadalomkritika

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!