Minden szakítás végén van egy rádöbbenés. A tiéd mi volt legutóbb?

Láttam benne mindazt, ami egy jó családhoz kell. Elhittem neki, hogy lehet nekem is egy családom. Egy család, ami úgy szeret, ahogy vagyok, és mindig ott van mellettem. Elhittem neki, hogy úgy szeret, ahogy vagyok. Elhittem neki, hogy gondolkodhatok azon, hogy családom legyen. Egy család, ami sosem ver át. Egy család, ami mindig ott van, és mindig megvéd. Elhittem neki mindezt, mert ő jött felém, mert ő mondta ki többször azt, hogy „szeretlek”, sőt.

Tényleg ennyire naivák tudunk lenni, mi nők? Ha valami stabilnak látszik, vagy azt mutatják felénk, hogy szeretve vagyunk és biztonságban, akkor hátradőlünk megnyugodva? Hogy lehetnek veszekedések, vitatkozások, de megnyugszunk, amint megoldódik? Ilyen könnyedén elhisszük mi nők az otthont a másikban, a biztonságot, a lelki szövetséget?

Miért van az, hogyha egy párkapcsolatban minél közelebb engeditek egymáshoz a másikat, akkor egy-egy szóváltás után is valaki sérül? Minél közelebb van a másik, annál kevésbé van valódi indoka egy-egy veszekedésnek. Hirtelen mindenből lehet bolha.

Mi dönti el egy kapcsolat teljes végét, és vajon tényleg vége lesz egy olyannak, ami több volt, mint szenvedélyből összetákolt szerelmi légyott?

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!