A másik dolog, hogy nem attól lesz valaki boldogabb, hogy folyton kiigazítja magát. Kiválaszt egy módszert, egy szimpatikus gondolatot, és próbál úgy élni, ahogy az az ideológia hirdeti. Például sokan harmóniában akarnak élni. Ki ne akarna? Ugyanakkor a nagy harmóniára való törekvés sokszor jár együtt a valóságtól való elrugaszkodással, az igazság tagadásával, és önáltatással. Nem az a harmónia, ha valaki mindig pozitív, és nincsenek negatív érzései. Ez sokkal inkább egy mentális zavar.

Gyakran hallom, hogy a „félelem negatív energia” vagy „a haraggal csak magamnak ártok”. Akik ezt mondják, általában egy súlyos hasításban vannak. Nem adnak engedélyt maguknak az érzésekre, hanem szenteskedni próbálnak, de ez valójában álszentség. Emberek vagyunk, vannak érzéseink, és ez így van jól. Arra törekedni, hogy minden nap csak hálát, boldogságot, pozitív pillanatokat éljünk át, nagyon gyermeteg törekvés.

Attól felnőtt egy ember érzelmileg, ha el tudja hordozni az érzései sokféleségét, nem pedig attól, ha kilúgozza magát és örökké a boldogságot, az örömet hajszolja.

Az önismereti fejlődés pedig nem azt jelenti, hogy nem lesznek negatív érzéseink, és nem is azt, hogy valamilyen ideális állapotra kell törekedni. Vannak, akik azt hangoztatják, „igen, régen én is ilyen indulatos voltam, de ezt már megfejlődtem, és már máshol tartok”. Önmagukat az önismeret jelszavával piedesztálra emelik, a többi embert, akik meg nem tartanak még ott, ahol ők, lesajnálják. Ez nem egy önismereti fejlődés jele, hanem azt jelzi, hogy az illető talált magának egy eszmerendszert, amihez nap mint nap igazítani próbálja magát, és másokkal ugyanezt teszi. Aki nem fér bele ebbe a keretbe, annak még „fejlődnie kell”.

De miért is van ez az állandó fejlődési vágy? Egy kötődési trauma eredménye. Valaha elhittük, hogy nem vagyunk elég jók, és az önismeretben ugyanez a hiedelem mozgat minket. „Valamit kezdenem kell magammal, meg kell fejlődnöm ezt és ezt, hogy jó legyek”. Ez egy mérgező hiedelem, amit valaha mások tápláltak belénk. És sok önismeret segítő ezt a hiedelmet erősíti meg a hozzá fordulókban, amikor ki akarja őket igazítani, a helyes irányba terelni, fejleszteni.

Pedig az kellene, hogy legyen a kiindulási alap, hogy „jó vagyok így, ahogy vagyok”. Nem fejlődni kell örökösen, hanem megismerni és megérteni a sorsunkat. Így tudunk együttérzővé válni magunkkal és másokkal, így lehet jobb hely ez a világ.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod. 

• álpozitivitás életszemlélet pozitivitás toxikus pozitivitás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!