Vasárnap este éppen egy órára tettem le a telefonomat, majd amikor ismét a kezembe vettem, szokásomhoz híven felmentem Instagramra, ahol a feed pörgetésébe kezdve láttam, hogy legalább 3-4 poszt Kobe Bryant-ről szól. Elfogott egy érzés, az a megmagyarázhatatlan rossz, amikor zsigerből érezzük valahonnan, hogy baj van.

Elolvastam a képaláírásokat, és rá kellett jönnöm, hogy valóban az van. Egy kicsit furán éreztem magam, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy úgymond van-e jogom ahhoz, hogy egy olyan ember halála miatt érezzem magam rosszul, akit egyrészt nyilván nem ismertem személyesen, másrészt még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy különösebben nagy rajongója lettem volna. Mégis úgy éreztem, hogy egy olyan ember távozott az élők sorából, aki valahol, valamilyen mértékben mégis hatással volt az életemre. Hiszen egyből a gyermek és tinikorom jelent meg lelki szemeim előtt, a családom, a barátaim, akiket akkor szereztem, és a felhőtlen napok, melyeket együtt töltöttünk.

Ez a megmagyarázhatatlan veszteség érzés az évben már másodjára fordult elő velem, ráadásul egy barátom másnap megkérdezte, hogy mit szólok a történtekhez, amely megerősítette bennem, hogy olyan érzésről van szó, ami joggal és okkal lehet jelen az életemben.

Elkezdtem gondolkozni, hogy vajon hányszor történhet meg életünk során, hogy úgy hatunk másokra, hogy ezt egyáltalán nem realizáljuk? Hiszen a szavainkkal, a tetteinkkel, a társas interakciók során, de esetleg csak egyetlen fotó vagy gondolat megosztásával olyan érzéseket válthatunk ki másokból, amelyekről fogalmunk sincs. Valószínűleg éppen emiatt nem figyelünk eléggé arra, hogy minden tettünknek, minden reakciónknak és szavunknak súlya van. Legyen szó pozitív vagy negatív megnyilvánulásokról, azzal másokat motiválhatunk vagy felemelhetünk, azonban ugyanígy lehúzhatunk és a földbe tiporhatunk.

Ez egyrészt nagyon nagy felelősséget ró mindannyiunkra, hiszen nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindig ösztönösen, esetleg dühből, ingerülten reagáljunk, másrészt viszont felemelő is, ugyanis azt érezhetjük, hogy van valami értelme az életünknek. Sokszor olyan közhelyesnek tűnik, amikor egy-egy ember arról nyilatkozik, hogy „már akkor megérte, amit csinált, ha csak egy emberre tudott hatni vele”. Pedig mennyire igaz!

Emberi mivoltunkból fakadóan legtöbbször önző módon azzal foglalkozunk, hogy egy eredmény vagy éppen kudarc milyen hatással van az életünkre, arról azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy vajon milyen hatással van másokéra. Vajon tanul belőle valaki? Vajon a mi hibáinknak köszönhetően van legalább csak egy olyan ember, aki egy hasonló helyzetben másként fog cselekedni? Vajon a mi eredményeinknek köszönhetően lesz olyan személy, aki elhiszi, hogy neki is sikerülhet?

Erre kell gondolnunk akkor is, amikor valamilyen kudarc után megkérdőjelezzük saját magunkat és a létjogosultságunkat, amikor úgy érezzük, hogy nincs értelme annak, amit éppen teszünk, amikor attól félünk, hogy nem marad nyomunk a világban. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy hatással vagyunk, hogy fontos, amit teszünk, hogy értéke van a gondolatainknak és cselekedeteinknek. Könnyen lehet, hogy életünk semmiségnek tűnő pillanatai gyökeresen megváltoztathatják másokét!

• gondolatok hatás veszteség

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!