Meddig mehetünk el a határainkhoz képest?
Az, hogy egy ember miként éli felnőtt életét, nagyban befolyásolja a gyerekkora. Ezt a tényt, sokan tudjuk. Ahogyan azt is, hogy a szoros családi kapcsolataink mekkora hatalommal bírnak a későbbi berögzött mintáinkat tekintve.
Valószínűleg mindannyian hordozunk magunkban korai sérelmeket, és fel nem dolgozott élményeket, melyek kihatással vannak mindarra, ahogyan most felnőtt, érett emberekként éljük a mindennapjainkat. De tényszerűen igaz az is, hogy nem okolhatjuk mindig a múltunkat. Nem ránthatjuk be minden egyes alkalommal a "sérült vagyok a korai tapasztalásaim miatt" védőkártyát.
Mégis meddig mehetünk el az önfeláldozás tengelyén?
Mi van akkor, ha nem tudjuk letenni a múltunkat?
Adott esetben egy családi hozadék. Nehéz körülmények, problémás szülők, beteg rokonok ápolása. Vajon hol van az a pont, ahol már hátra kell lépnünk?
Nem könnyű rádöbbenni arra, hogy egy-egy családi dolog képes elvenni egy egész életet. Ugyanis vannak, akik a gyerekkorukban kialakult örök védelmező szerepet viszik tovább. Viszik tovább és felnőtt emberként is még a szülők kezét fogják. Mert ott akarnak lenni. Mert folyton felelősséget éreznek, kötelességtudatot arra, hogy segítsenek. Mert úgy érzik ők a hajtóerő. A fogaskerék, ami nélkül nem működne a gépezet.
A következményektől való félelem, hogy mi van akkor, ha elengedi a kapaszkodó kezeket, és valami visszafordíthatatlan történik, annyira rá tud telepedni a lélekre, hogy egy idő után már csak azt látja az ember, hogy a saját élete jelentősen háttérbe szorult.
És akkor jön a kérdés, hogyan tovább? Meddig tehetem félre a saját életem, a saját boldogságomat azért, hogy megmentsek másokat?
Ez a dolog azért nehezebb, mert itt valódi és szoros családi kötelékekről van szó. Nem könnyelmű ismeretségekről, melyeket sokkalta egyszerűbb hátrahagyni.
Ugyanakkor bármennyire is fájdalmas a felismerés, mégis az egészséges élet érdekében muszáj áldozatokat hozni. Ez esetben pedig az arany középút megtalálása a cél, ahol nem a saját élet kárára megy rá a törődés. Sok álmatlan éjszaka és belső szorongás, ami garantáltan egy darabig velünk marad. Ugyanakkor minden élet egyformán értékes, így nézve pedig valóban önzés volna lemondani a saját életünkről?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez