Az internetes világunknak hála az ismerkedés világkorát éljük. Nem kell hónapokig postagalambra, futárra, vagy személyes találkozóra várnunk, csak felemeljük a telefont és már válogathatunk a profilokból. Kilépünk egy kapcsolatból, majd rögtön szünet nélkül menekülünk a másikba.
Kapcsolatból kapcsolatba esünk, közben halmozzunk magunknak a negatív élményeket, és amikor a végén megcsömörlünk a randiktól, kalandoktól és a szakadatlan partnerváltástól, akkor kiégünk. Jogosan merül fel bennünk a kérdés tehát: mikor állunk készen egy kapcsolatra?
Amikor hallgatom egy férfi beszámolóját, ismerkedésünk sarkalatos pillanataiban megismerhetem az összes exbarátnő bűnét, olyankor mindig elgondolkodom egy pillanatra, hogy mit is keresek én épp ott? Nem arról van szó, hogy elmeséljük egy két szóban és nagyvonalakban, hogy ez meg ez meg ez volt és pont. Legtöbben nem az első exen vagyunk túl, egy idő múlva már a tegnap részének kellene lennie ennek a témának, mégis sokszor úgy érzem, hogy sokan a jelenben éltetik a múltat, mintha mindig ugyanazt a filmet játszanák le a fejükben. Nem azért nem beszélünk az elmúlt kapcsolatainkról, mert hatalmas titokként akarjuk őrizgetni lelkünk zugában, hanem mert nem róluk szól már az életünk, hanem egymásról. Mégis saját tapasztalatomból kiindulva, hogy amíg az exemhez hasonlítottam a jelenlegit, vagy folyamatosan közös emlékeket, sztorikat idéztem fel, addig a másik láthatóan kiütést kapott tőlem. Egyértelművé már csak későn vált számomra, hogy igen, abban a pillanatban én még nem voltam túl a dolgon. Ki kellett beszélnem, mert addig oldódott a sérelmem, és egyértelmű, hogy a legmélyebb gondolataimat a párommal kívánom megosztani, de kérdés az, hogy meddig tart egy ilyen beszélgetés?
Photo by Zoran Zeremski / GettyImages
Véleményem szerint nagyon stabil szerelemnek kell lennie két ember között, hogy mindent fel tudjunk a zöld szemű szörny veszélye nélkül tárni egymás előtt. Nincs semmi baj a múlttal, mert az szerves része életünknek, e nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk, ám súlyozni kell, hogy mire fektetem a hangsúlyt.
A másik kedvenc helyzetem, amikor menekülni szeretne valaki egy kapcsolatból, és rögtön kiköt más mellett. Szinte borítékolható az új kapcsolat halála, még mielőtt megszületett volna. Miért nem merünk minőségi időt eltölteni magunkkal? Miért nem merjük kibőgni, kihisztizni, leinni, kibulizni esetleg maximum egy éjszakás kalandba bocsátkozni, hogy aztán hideg fejjel, kiszipogott arccal végig gondoljuk, hogy na, most itt mit rontottunk el? Miért nem merjük meggyászolni az egyik kapcsolatunk végét, levonni a konzekvenciákat, hogy utána a következő kapcsolatba ne vigyük bele az előzőek hibáit? Nem várhatjuk el az új kapcsolattól, hogy a régit nyújtsa, így nekünk is meg kell újulnunk minden egyes lezárás után. Hiszen az emberi kapcsolatok építőkövei személyiségünknek, így mindig érdemes lenne befelé tekinteni, miszerint mit tettem én? Mit tettem bele ebbe a kapcsolatba, vagy mit vontam meg tőle, ami miatt idáig fajult az egész? Ha hibáztatom, vajon milyen mélységig voltam jogos, és hol csúszok el az egóm banánhéján? Mert ha elcsúszom, akkor előbb- utóbb futószalagon jönnek ugyanazok a problémák, csak a szereplők fognak változni, én meg majd állok egy újabb szakítás közepén, bambán, és találgatni fogom, hogy na, miért fogtam ki még egy ugyanolyat?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez