Megtanultam, hogyan kell felülírni a múltat. A fojtogató kétségeket, a létbizonytalanságot, a fájdalom könnyeit, a visszatérő elmúlt lelkeket, az elhagyatottság magányát elmossa a lelkemben érlelődő mély béke. Ami csendben itt szuszog mellettem. Más nap kel fel, más kihívások várnak. Tudom ezrek állnak sorba, hogy csak egy darabot törjenek a szívemből, mint valami érzelmileg elsorvadt érzelmi halottak, de tudom, nincs kétség, ami a falat áttörheti. A környezet nem szűnik meg, kihívás az élet minden szeglete.
Vannak harcok, amiket még meg kell vívnom. Lesznek csaták, amiket elvesztek majd. Lehet, egy nap te is csak kifakult emlék maradsz lejárt naptáramban, de tudom, hogy ma a nyugalmamat adtad vissza. Nem szárítja el a múlt, nem kapja ki kezemből a jövőmtől való félelmem, én most a csend vagyok, míg a szívem dobog a tiéden. Tovatűnt a hajnal, a reggel apró fénycsíkokkal táncoltatja a port a takaró felett, arcodon megjelennek az ébrenlét első nyugtalan képei. A néma színpadkép megelevenedik, nézem, ahogy kirajzolódnak ismét a gondolatok az arcodon, nyugtalanság suhan át szemöldöködön egy pillanatra, ahogy érkezik a zakatoló, éber világ a tudatodba. Amikor kinyitod szemed és rám nézel, látom, a folyamat visszafordul. Olyan természetességgel öleled magadhoz a boldog pillanatot a stressz tűzdelte nap elején, hogy elfeledteted velem, hogy tulajdonképpen nem a földi nyomorban ücsörgünk, ketten partizánok.
Ránk virrad a nap, fényével kimossa szemünkből az álom utolsó maradékát. Zavarodottan nézem életem, elvesztem és nem tudom hova tartok. Te átölelsz és vállamra ejtett csókkal biztosítasz, hogy az ismeretlen szerepem egyszer majd mindennapos lesz. Nem a gondok fátylán keresztül fogom szemlélni, hanem megismerem majd, hogy ez az életem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez