Ha visszanéz a múlt, fogadod a tekintetét? Engeded, hogy megmutassa mit nem vettél észre akkor, vagy most is elszalasztod? Hányszor még? Minden időben kopogtat be hozzánk, de mégis vannak olyan vágyak, amik próbák elé állítanak mielőtt beteljesülhetnének. Ezek nem mézes madzagok, csupán önmegerősítő gyakorlatok, azt kérdezik - készen állsz végre? Igazán akarod? Valóban? Akkor mutasd meg, ahogy átléped a határaidat érte.

Egy ismerős kósza szívzörej, egy váratlan pillanatban, ami után a színek is élénkebben vibrálnak körülötted. Mennyire fakó volt előtte, csak most veszed észre, mert egész ügyesen megtanultál vegetálni nélküle, de most, hogy újra itt kopogtat benned, élsz, lüktetsz. Mosolyogsz, hogy ez mennyire hiányzott, és álmaidban rejtegetheted, a nappalokkal elnyomhatod, mégis, mióta megláttad, a szívedben hordozod.

Azért fordultam akkor vissza, mert nem mehettem csak úgy el melletted. Látnom kellett, érezni kívántam újra azt, ami áthatolt bennem abban a századmásodpercben, mikor a Föld megállt és a tekintetünk egymásnak ütközött. A rabja vagyok ennek az erőnek azóta is, és már nem fáj, ha újra és újra távozol, ha hív a messzeség. Szállj szabadon, mert én így gyönyörködöm benned, s ha kicsit megpihennél, az ölemben lehajthatod a fejed.

Apránként pokolok le minden téglát a falakból, hogy védtelenül állhassak előtted, azt kívánom, bár csak Te is levennéd a páncélodat, ami megfagyasztja a szíved.

Néha nincsenek visszatérő alkalmak, ezért úgy veszek levegőt, úgy nézek körbe, hogy a pillanat teljessége enyém maradjon örökre. Rohan a világ, de én megakarok érkezni egy percre, magamba zárni mindent, ami megérint, és ami kiszakít az örökös küzdelemből. - Élek.

De néha elfáradok, és olyankor ezek az emlékek tartanak életben, hogy emeljem a lábam a másik mellé. - Tovább. Azt súgja, csak tovább. Ne kérdezd miért és hogy miért van ennek értelme, ha nem látod a célt. Élvezd az utat és közben összeáll majd az egész kép.

Egy hangot is vittem magammal útravalónak, egy tekintetet, egy múltban ragadt emlékképet. - Hazatalálsz. Úgy cipeltem, mint egy kis ékszerdobozt, elrejtve magam elől is a szívemben. Mégis, ott voltak mindenben, bármerre néztem, bárhogy is harcoltam ellene. - Nem ereszt.

Felemészt a lelkem párbaja, elfutnék messzire, de van, ami kitörölhetetlenül nyomot hagy bennünk, és ha kegyes az élet, talán engedi, hogy viszontlátást integessünk neki.. Mikor csak egy ölelés menthetné meg otthontalan lelkünket.

Továbbiak itt és itt!

• búcsú elfogadás érzelmek múlt szerelem viszontlátás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!