Ha elhagyjuk a címkézést, a szorongás is kevésbé fog egy idő után feszélyezni minket

Nem bízhatsz másokban, ha magadban nem bízol.

A bekategorizálás nem egyfajta ítélkezés, ha jobban megfigyeljük? Az ítélkezés pedig nem olyan, mintha a belső harcainkat próbálnánk így csillapítani? Magamra mégsem haragudhatok, így akkor miért ne vetíteném ki másra? Azt szokták mondani a nagy emberek, és én is ennek a híve vagyok, hogy úgy bánunk a másik emberrel, ahogy saját magunkkal bánunk. Úgy viselkedünk a másikkal, úgy beszélünk a másikkal, mintha magunkkal tennénk. Ha címkét teszek a másik személyre, az neked miben lesz jó? Megnyugtat a tudat, hogy úgy tűnik ismerem? És egy általános kategóriától tényleg ismerni fogom a másikat? Kevesebb az esélye, hogy csalódom, hogy tévedek, hogy akár megbántom majd? Nem lehet, hogy pusztán azért használunk címkéket, azért próbáljuk a helyükre tenni az embereket, mert addig is azt érezzük, hogy erősek vagyunk, akit lehetetlen átvágni, mert mindent is irányít? Önmagunknak vagyunk képesek a legnagyobb szorongásokat csinálni.

Miért van szükségünk védőhálóra, ha az emberekről van szó?
Mikor mered ki is mondani a másik szemébe, hogy "igen, megbízom benned?"
Mit jelent számodra az, hogy szívvel és lélekkel és testtel megbízol valakiben? Mire van szükséged hozzá?
Van olyan személy az életedben jelenleg, aki minden titkodat ismeri, aki úgy ismer, mint senki más? És fordítva mennyire helytálló ez: minden titkát tudod és úgy ismered, mint senki más?
Lehet úgy szeretni valakit, hogy nem bízol meg benne teljesen? És lehet úgy bízni, hogy valójában nem szereted?
Mi van először a kapcsolatodban: bizalom vagy feltétel nélküli szeretet? Vagy esetleg egyszerre kell megérkezniük?
Hajlamos vagy ítéletet mondani másokról?
Hajlamos vagy ítélkezni saját magadról?
Mit vagyis inkább kit látsz, amikor a tükörbe nézel? Elégedett vagy magaddal? 1-től 10-es listán, mennyire bízol meg saját magadban?