Mikor látod be, hogy vége? Miért játszod velem és közben önmagaddal ezt a régen elvesztett csatát? Vívod ezt a kínt, harcolsz magaddal ellenem közben csak észre kéne venned és elfogadnod, hogy a részed lettem. Már késő a “ha” meg a “majd”. Tényleg nem látod? Nincs már útja a kapcsolatunknak. Azt hiszed nekem nem fáj? – gondold azt.

Azt akarom, hogy hidd el, hogy ez nekem jobb így. Valójában jobb is, mert nem akarsz engem, aki a minden lehetnék. Én azt hittem, hogy az vagyok neked. Egészen idáig az akartam lenni, de rájöttem, hogy ezért nem haragudhatok rád. Azért haragszom, mert nem vagy itt és nem lettünk azok, akiket én elképzeltem. De nem haragszom már rád sok olyan dolog miatt, amikről régen azt hittem fontosak. Még mindig fontosnak tartom őket, csak beláttam, hogy soha nem valósíthatom meg veled ezt.

Felkelek az ágyamból, megfőzöm a kávémat és közben elgondolkozom vajon mennyi minden történik meg egy életben? Milyen sok dolog változik és alakul anélkül a környezetünkben, hogy azt valóban akarnánk.  Például, a régi jól megszokott kotyogós helyett már a ”kapszulás kávém” csöpög. Más az illat, a mechanika és gyakorlatilag minden más lett, mióta ezt a készüléket megvettem. Közben azt kívánom bárcsak ilyen könnyen elengedhetnélek, mint ahogy a kávé fő. A régi időkre gondolok, amikor még nem volt ilyen flancos kávéfőzőm és amikor nem voltak ekkora elvárásaink az élettel szemben.

Milyen jó lehetne, ha lenne egy gomb a testemen és irányíthatnám vele az érzéseimet. Döntést hozok minden reggel, hogy espressot vagy hosszú kávét főzök le, de a mi életünk nem egy kapszula vagy egyszerű döntés. Nem csak a lelkem, de a testem sem tud igazán elhagyni. Pedig olyan régen játszol a szívemmel, hogy valóban kezdem csodálni magamat. Le a kalappal előttem, csak hát a kutya nem fog megdicsérni azért, mert lassan erősebb leszek bárkinél. Jó lenne, ha te mondanád ki végre azt, amit én annyiszor kiírtam magamból. Ezt a sokszoros lefőtt és elkortyolt kávét, amit még mindig iszunk. Én nagyon sokszor hagytalak magadra az élet dolgaival. Te pedig akkor is csak menekültél, valamibe valahová, valakivel, valakihez aminek a végén mindig nálam kötöttél ki.

Nem mondom többet, hogy rossz volt veled lenni. Már nem félek kimondani az igazat. Az igaz az, hogy egy ideig kergettem egy illúziót. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy ez nem létezik. Elkezdtem a rabod lenni, szinte könyörögtem azért, hogy újra és újra elkövethesd ugyanazokat a hibákat velem szemben, amit eddig. Én voltam a rabod, aki visszaeső volt, akinek nem járt kedvezmény. Én vállaltalak és vittem a dolgokat a hátamon. Nem akartam elmenni tőled soha, valójában akkor sem amikor fizikailag távol kellett lennem tőled, még akkor sem akartam igazán. De tudtam, hogy muszáj megtennem. Persze, végig viseltem a bilincsed, hogy emlékezzek rá: én hozzád tartozom és bármilyen messzire megyek, mindig vissza kell találnom hozzád. Én nem akartam elmenni akkor se amikor nagyon fájt, de megtettem. Persze utólag látom, nem értem vele sokat. Se akkor se később. Visszaeső bűnöm vagy, amiben az élet a legnagyobb cinkosom.

• elengedés érzések lélekhangok vágyak

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!