Előítéletek

Manapság az ember mindenről azonnal éles véleményt alkot. Tipikus esete ez annak, hogy a szemünkkel nézünk, de nem látunk. Hajlamosak vagyunk hallgatni arra a gonosz kis hangra, ami időnként a fülünkbe suttog, vagy egyből elfogadni és bőszen helyeselni egy barátnőnk vagy barátunk által alkotott véleményre. Előítéleteink szerteágazóak lehetnek. Sztereotípiákkal párosítva. Véleményt alkotunk arról, ha egy lány nem éppen neki való ruhát húz magára, vagy egy nőiesebb vonásokkal megáldott férfiról egyből azt vonjuk le, hogy meleg. Ez olyasmi lehet, mint hogy azt gondoljuk, a fekete fiúknak gigászi méreteik vannak, míg az ázsiai férfiaknak éppen, hogy csak egy koktél virslinyi méret jut.

A közösségi oldalakról nem is beszélve. Dekoltáltabb felsőben van? Ribanc! Túl sok érzelmes számot rak ki? Tuti, hogy dobták! Mi okozza bennünk ezt a furcsa kétkedést? Miközben mindenki azt hangoztatja, hogy mennyire utálja, ha őt megítélik. Hiszen fúj, ez nagyon csúnya dolog! Ha egy pasi vagy csaj még csak időt sem szán arra, hogy megismerjen, mert már a második randira sem kerül sor, mondván, nem vagy az esete pusztán azért, mert nem vetted fel a megfelelő cipőt, vagy, mert kicsit fárasztóak voltak a vicceid. Azonnal konklúzió… és máris megvan az előítélet. Ő ilyen vagy olyan.

Mikor jutottunk el odáig, hogy már egyáltalán nem érdekel minket a másik teljes valója, pusztán csak az, amit mi első körben levonunk? Legrosszabb esetben ránézésre. Amikor adott egy személy, akit ugyan nem ismerünk, de az ismerősünk már alaposan kivesézte minden egyes mozdulatát, és hagyta, hogy mi is egy seggfejként könyveljük el. Pusztán azért mert csak az ő oldaláról hallottunk egy történetet vagy egy véleményt. Aztán persze jön a padlófogás, amikor rádöbbenünk, hogy jééé a seggfej, nem is akkora seggfej… sőt valójában nagyon is jófej. Aztán az ember lehajtott fejjel bevallja először saját magának, aztán az adott illetőnek, hogy „Igen, bocsi valójában Én vagyok a seggfej, amiért ítélkeztem anélkül, hogy beszélgettem volna veled, legalább egy kicsit is!”

Gyakrabban kellene úgy eltöltenünk napokat, hogy bármit is látunk, bármit is hallunk nem ítélkezünk. Talán ez izgalmasabb is lenne, mint a folytonos bíráskodás. Nehéz meghatározni, hogy mi okozta bennünk ezt a furcsa, de annál inkább kényszeres „tulajdonságot”. Talán kötelező jelleggel azt akarjuk gondolni és érezni, amit egy barátnőnk vagy barátunk gondol vagy érez valakiről vagy valamivel kapcsolatban? Ez amolyan jó barátság alapszabálya lenne? Talán amikor a Facebookon meglátunk egy posztot, amin egy régi gimis osztálytársunk, akit sosem kedveltünk, épp Maldívon nyaral, egyből arra asszociálunk, hogy mit tett ezért a kis kiruccanásért… és ez valójában az irigységből fakad? A saját önbizalmunk visszatérő téma. Pláne az ítélkezők táborát illetően. Furcsa mód, az, aki elégedett, az nem akar megítélni másokat. Nem von le rögtön messzemenő következtetéseket. Ad időt, hogy megformálja a maga véleményét. Ami nem feltétlenül lesz a végén jó, vagy pozitív, de legalább alaposan alá van támasztva.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!