Felébredni saját energiavámpirizmusunk tényéből igen kényelmetlen élmény; először be kell ismerjük, hogy használtuk az embereket céljaink elérésére. A saját etikai kódexünk viseli a következményeket. Van, amikor a tényt se bírjuk elviselni, hogy valójában mi is felelősek vagyunk a csalódásokért, amikben mások részesítettek bennünket, sőt a legtöbb visszabántó szónak is van igazságtartalma. Nehéz ilyenkor a tükörbe nézni.
Felfedezni azt, hogy a nálunk simulékonyabb és gyengébbnek titulált embernek is van saját akarata, és nem feltétlenül egyezik a mi társaságunk igényével többé. Fel kell nőni a falainkhoz, hogy téglánként bontsuk le őket. Meg kell ismerjük a határainkat, és mindazt a sok „jó szándékkal segítünk neked mindenáron” gondolatot szépen lefejteni. Segíteni, legyen annak bármilyen jelentése számunkra, csak segítség kérésre lehet. Ha valaki megtisztel minket bizalmával, akkor bizony nem élhetünk a végletekig vissza vele. Nem tetszeleghetünk az örök megmentő szerepében. Bármilyen tudást birtoklunk is, nem vagyunk kizárólagos tanítói annak. Alázattal és hálával kell viseljük, ha valamiben kimagaslóan viselkedünk, és tisztelettel kell fordulnunk azokhoz az emberekhez, akik a mi társaságunkat keresik. Nem léphetünk közelebb, még akkor sem, ha az az igény felénk, hogy oldjuk meg minden problémáját a másik embernek. Hiszen a tanulás lehetősége mindannyiunké, nem vehetjük el a tapasztalás csodáját a másik embertől, pusztán azért mert gyenge vagy lusta változtatni.
Fel kell emeljük a másikat, tartani benne a lelket, rávilágítani a rejtett tehetségekre, és a megfelelő pillanatban az útjára bocsátani a másikat. Sokan mennek majd el mellettünk az úton. Sokan akarnak majd kapni belőlünk, és sokan szeretnének lenyomni maguk mellől, pusztán irigységből. Nem szabad megtorpannunk, hogy a másik embert felideologizálva ne higgyünk többé szavunk igazságában. Az ego célja a túlélés. Mindig a saját lelki békénk legyen számunkra a legfontosabb, hisz akkor tudunk segíteni a másik lelken is. Amennyiben ő ezt kéri.
Élnünk úgy kell, hogy alkalmanként csupán megfigyeljük a történéseket, és átérezzük, mikor és meddig avatkozhatunk bele egymás életébe. Nagyon nehéz, főleg azoknak, akik tényleg hisznek a segítségük erejében. Egyenrangúként kezelni a másik felet, és elengedni a kezét a megfelelő pillanatban, a bele nem avatkozás nehezen megy mindannyiunknak. Nem ítélhetjük meg a másik helyzetét, amíg nem jártunk hasonló cipőben. Nem taszíthatunk le valakit a lépcsőn, csupán azért, mert még nem tapaszalt meg bizonyos helyzeteket. Nem okíthatunk kérés nélkül, és nem oldhatjuk meg a másik problémáit. Mi mindannyian tanácsadók és befogadók vagyunk. Szabadon dönthetünk arról, hogy kit meddig engedünk a terünkbe. Amennyiben a másik ránk kíván támaszkodni, csak addig engedhetünk, amíg nem apaszt ki bennünket a folyamat. Nem áldozhatjuk fel az életünket valaki másért. Mindenki saját életének legfontosabb szereplője, és az önzetlen szeretet engedi fejlődni a csalódások által a másikat. Bár, aki fájdalomban van, ezt nem fogja felismerni, csupán elhagyása ténye forog majd szeme előtt.
Mielőtt ítélkeznél, elmondanám, hogy mindkét oldalon voltam. Mindig azt tettem, amire az adott helyzet, adott lélekállapot késztetett engem. Így voltam irigy, érzelmi zsarnok és egoista. Hallattam csak a saját hangom, és rólam szólt mindenki élete. Felvettem a pajzsom és letaszítottam magam mellől a nekem nem tetsző életű lelkeket. Majd a gödör alján megláttam sebeimet, és hagytam időt gyógyulni. Ma már nem segítenék minden áron, mert tudom, mivel van kikövezve a szándék. Ma már nem engedném, hogy felhasználjon egy nálam erősebb engem saját önző céljaihoz. Ma már csak figyelem az eseményeket és kérek bölcsességet, hogy hol engedjek, hol fogjak meg kezeket. Élek, és hagyom elmenni mellettem az életet, ha a sorsom úgy kívánja.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez