Shaktoolikban ezért Henry Ivanoff vette át a csomagot, s indult is azonnal tovább, de alig hogy elhagyta a várost, szánja rénszarvassal ütközött, a kötelek összegabalyodtak, s csak kiabálásának volt köszönhető, hogy az épp odaérő, s kis híján mellette elhaladó Seppala észrevette. Seppala és a Togo nevű huskyja által vezetett kutyák január 28-án indultak el Noméból, s ekkor már 274 kilométert tettek meg. De ez mind semmi volt az elkövetkező 146 kilométeres távhoz, melyet neki egyedül kellett teljesíteni. Idő közben Noméban a diftériás betegek száma elérte a huszonhetet, s már a lejárt oltóanyag is elfogyott. Seppala január 31-én sötétedéskor érte el az Ungalik-folyó torkolatát, s annak ellenére, hogy vihar közeledett, úgy döntött, hogy a rövidebb, de veszélyesebb utat választja: a befagyott, de mozgásban lévő Norton-öböl jegén át közelíti meg Golovint, ahol a szérumot Charlie Olsonnak kellett átadnia. Éjszaka az öböl felett a hőmérséklet -35 °C-ról -65 °C-ra csökkent, mely a legalább 100 km/órás jeges szél miatt kétszer olyan hidegnek hatott. Seppala este 8-ra ért a túlparton lévő Isaac’s Pointhoz, ahol két órát pihent, majd a partvonalat követve folytatta útját az egyre erősödő viharban. A szárazföldet a Little McKinley-hegynél érte el szánjával, ahol 1500 méteres szintkülönbséget legyőzve érték el végül Golovint.

Az eredetileg kovács és halász mesterséget űző Seppala az 1900-as években érkezett Noméba az aranyláz idején. Egy norvég barátja hívta, hogy dolgozzon nála a bányász cégében, mint kutyaszán hajtó, s Seppala annyira megszerette új munkáját, hogy rövid idő alatt a legjobb lett benne; míg a legtöbb hajtó átlagban 48-50 kilométert tett meg naponta, Seppala 12 órás munkával 80-160 kilométert hajtott. Első szánhúzó csapatát 1913-ban véletlenül örökölte: főnöke Szibériából hozatott husky kölyköket, hogy azokat Roald Amundsennek ajándékozza Északi-sarki expedíciójára. A kutyákat Seppalának kellett felkészítenie a túrára, Amundsen azonban törölte az utat, így főnöke neki adta örökbe a huskykat. Állatait nyáron is edzette, ekkor szán helyett kerekes kocsit húzatott velük, ami szokatlan volt akkoriban Alaszkában. A kutyák munkája ugyanis a hóolvadással véget ért, de Seppala egyébként is sokkal többet foglalkozott velük, mint más hajtók. Neki köszönhető az is, hogy a szibériai huskyk, mint a legjobb szánhúzók, kedveltek és elterjedtek lettek Alaszkában. A Szérumfutás után Seppala Main államban telepedett le, ahol párjával husky tenyészetet alapítottak, melyet híres szánhúzóira alapoztak; az Egyesült Államokban jelenleg élő huskyk vérvonala többnyire ezekre a kutyákra vezethető vissza. Seppala az 1932-ben a Lake Placid-ben rendezett téli olimpián még egy ezüstérmet is szerzett kutyaszánhúzásban.

De térjünk vissza Golovinba, ahol Seppalától Charlie Olsen vette át a szérumot február 1-én, délután 3 órakor. A hőmérséklet továbbra is -55-60 °C körül volt, melyet hóvihar és 130km/órás szél nehezített, ráadásul az egész útvonal legnehezebb és legveszélyesebb szakasza következett: a tenger felől állandóan fújó fagyos szél igen nehézzé tette a végig a parton vezető útvonalat. A betegek száma Noméban ekkor már elérte a huszonnyolcat, s az úton lévő szérum csupán harminc ember számára volt elegendő. Sietni kellett tehát. Olsent a heves szél lefújta az ösvényről, s kezein erős fagyási sérüléseket szenvedett, míg betakarta kutyáit. Bluffba – 40 kilométeres táv után – már nagyon rossz állapotban érkezett meg, ahol Gunnar Kaasen, az utolsó hajtó vette át tőle az anyagot február 1-én, este 7-kor. Ő 22 óráig várt, hátha lecsendesedik a vihar, de hiába, így ilyen körülmények között kellett elindulnia, nehogy a szél még jobban ráhordja a havat az ösvényre. Így is számos hóakadályon, több folyón és egy hegyen is át kellett kelnie, miközben néhol olyan rosszak voltak a látási viszonyok, hogy a szánhoz legközelebbi kutyáit sem látta. Pihenőpontján véletlenül túlszaladt, de nem fordult vissza, hanem folytatta útját. Egy alkalommal a viharos szél felborította szánját, a szérumot tartalmazó henger pedig elsüllyedt a hóban. Puszta kézzel kellett kiásnia, s ekkor több helyen fagyási sérüléseket szenvedett.

Idő előtt, február 2-án, hajnali 3-kor ért Point Safetybe, ahol Ed Rohn-nak kellett volna váltania, de ő ekkorra még nem készítette fel kutyáit, ezért Kaasen bevállalta az út utolsó 40 kilométeres szakaszát is, mivel kutyái még jó állapotban voltak. Hajnali fél 6-kor ért Noméba, így a váltó az 1085 kilométeres távot rekordidő, 127 és fél óra alatt teljesítette, borzalmas körülmények között. Mindezt február 8 és 15 között még egyszer megismételték egy újabb adag szérummal, melyben nagyrészt az első váltó tagjai vettek részt, hasonlóan rossz körülmények között. A diftériajárvány terjedését így sikeresen megállították, a váltó tagjait Calvin Coolidge elnök levélben köszöntötte, Alaszka territórium kormányzata pedig 25 dollárt utalt ki minden résztvevőnek. S bár a siker valamennyi hajtónak és az összes kutyának köszönhető, mégis a legnagyobb elismerésben a váltó utolsó csapata, Gunnar Kaasen és vezérkutyája, Balto részesültek. A kutya életéről (a valóságtól elég elrugaszkodott) rajzfilm is készült, Balto pedig szobrot kapott a New York-i Central Parkban, ez utóbbin Seppala eléggé felháborodott, hiszen ugyanez megillette volna az ő huskyját, Togot is. Balto kipreparált teste ma a Clevelandi Természettudományi Múzeumban, míg Togoé az Iditarod Múzeumban látható az alaszkai Wasillában. Az 1925-ös Szérumfutásnak 1973 óta a minden évben megrendezett Iditarod verseny állít emléket, melyen immár egy magyar versenyző, Balogh Ottó is elindul március elején.

Etédi Alexa

• januárra ajánljuk szánhúzó kutya téli mese

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!