Mindannyiszor őt választottam. Az időrablómat. Nem éreztem a magaménak a babákat, valamiféle burjánzó kinövésnek éreztem őket inkább, amelyek majd ellepik a testem. Gyűlöltem is őket, tudtam, hogy ő majd újra választás elé állít miattuk, vagy ő, vagy a gyerek. Micsoda beteg, romlott, deformált agy, milyen érzelemsivatag által megfogalmazott mondat! Miért nem tudatosult bennem, hogy érző, normális lelkületű emberi lény nem kívánhat ilyet? Egy olyan ember nem állít választások elé, aki szeret. Aki tervez velem, aki jövőről álmodik, aki közös emlékeket akar a szívébe zárni kettőtökről és a családról, akivé majd válunk.

Nem tudtam még akkor, hogy egy időrabló amit az emberi kapcsolatokról véleményez, két szóban megfogalmazható: kötődni veszélyes. Nem akar, vagy nem tud tartósan elköteleződni, de ezt általában még önmagának sem vallja be. Nem találja a kivezető utat hamis kötelékünk labirintusából, kilépni nem mer, benne maradni pedig nem jó neki. Megpihen egy limitált időre, még élvezi is az előnyeit, a gondoskodást, a törődést, az érzelembőséget, és azt, hogy nem a semmi ágán himbálózik, van hová hazamennie. Számára azonban ez nem végcél, csupán tartózkodási pont, lokáció. A kapcsolatunkat mély nyughatatlanság, és hiányérzet szövi át, de nem hagyjuk el egymást. Az évek telnek, életünket, közös jövőnket illetően nem hozunk döntést, a komfortzóna biztonságos, és halálosan unalmas, a változás pedig kecsegtető és iszonytatóan rémisztő egyben.

Kulcsom nyikordul a zárban. Ismerem a hangfekvést, belém égett az ajtó nyikordulása is, a padlócsempén a repedés is ott van a retinámban, mint valami mozaikdarabka az életünkből. Ha valahol így látnám, egyetlen csempedarabként, meg tudnám mutatni honnan hiányzik, vissza is helyezném a helyére. Jelenlegi, biztonságorientált életemben már nem szeretem, ha valami nincs a helyén. Ilyenné lettem. Nem szeretem a rendellenességeket, a szabálytalanságot, a váratlan helyzeteket. Életem biztonságos, unalmas, kihívások és változások nélküli mederben stagnál. A napok ugyanúgy követik egymást, jól begyakorolt rutin van, mindennek helye és ideje van.

Ő azt mondja, szeret. Én pedig azt, hogy egy időrabló nélkülözhetetlen eszköze, játékostársa lettem a nagy stagnáló, karikákat fújó, lehúzó semmittevésben.

Látom őt, félig felém fordul, majd újra a nyakszirtjét figyelem, ahogyan ül a kanapén. Nem várt, tudta, hogy jövök. Mert mindig jövök, mindenkor, ugyanabban az időben, kiszámítható és előre megjósolható vagyok már, mint az időjárás, ő tett ilyenné. Nem szereti a váratlan helyzeteket, a meglepetéseket, utál improvizálni. Ismeri a testem térképét, már behunyt szemmel meg tudja rajta jelölni az anyajegyeket, ha üres lenne a meztelen testem vászna, vissza tudná rajzolni őket, pontosan oda, ahová tartoznak. Lefeküdni, behódolni a biztonságos mindennapoknak hosszú folyamat eredménye volt. De sikerült, így együtt, kézen fogva tudunk a nyúlós iszapjában topogni, és soha ki nem mászni belőle.

Bezártam a szívem, a fülem, az agyam mindazok előtt, akik figyelmeztetni próbáltak, ő az éveimet, a legértékesebb kincsemet rabolja majd, mert az idő és az ő személyiségének kombinációja lassan ölő, mérgező elixír. Biológiai órám eleinte hangosan süvöltött, de ma már nem hallom meg, érzékeim elutasítják, női oldalamnak ez a része meghalt, elsorvadt. Tudatos, hosszú évek munkájának eredménye volt, aminek a végén örökre elveszítettem egykori énem. A biztonság, az önálló döntésre való képtelenség, és a befolyásolhatóság kéjnője lettem. Ő azt mondja, szeret. Én pedig azt, hogy egy időrabló nélkülözhetetlen eszköze, játékostársa lettem a nagy stagnáló, karikákat fújó, lehúzó semmittevésben.

• időrabló megrekedés párkapcsolat stagnálás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!