Láttam, ahogy csoszog le a lépcsőn ósdi, zöld melegítőnadrágjában. Nem, nem teniszezni vagy kocogni indult. Mosolygott, ahogy meglátott, és vidáman odabökött néhány viccelődő szándékú szót.

Csak a ház előtti járda melletti fűbe állított, nem túl kényelmes, kissé viseltes pad volt a cél, ahova olykor egyedül, máskor meg a feleségével botorkált el. A néni még mozgékonyabb volt akkoriban, de az öregúr már nem szedte kettesével a lépcsőfokokat. Mégis békésen és türelemmel rakosgatta az egyre nehezedő, rakoncátlankodó tagjait. Onnan, a keskeny ülőalkalmatosságról még lehetett némi kapcsolata a külvilággal, a természettel az ezüst hajú bácsinak. Ha az idő nem engedte, az ablakból bámulta az esőt vagy a szél borzolta lombok integető leveleit. Ritkán tapasztaltam, hogy ne lett volna derűs. Pedig találhatott volna okot a panaszáradatra, de ha kérdeztem, hogy érzi magát, akkor is inkább csak elviccelte a kérdést.

Csak leszaladok a padhoz..” - Mondta nevetve.

Gyerekként nem láttam, amit illetően ma már talán kezd eltűnni a szemeimről a hályog: az idősek közül sokan ugyanazok a fiatal suhancok meg fruskák maradnak odabent. A szellem nem (mindig) öregszik. Csak az a fránya tükör vész össze a belül még ifjú lélekkel. Mikor kölyökként erről hallottam, mindig úgy éreztem, ez csak afféle önámítás. Ebből látszik igazán, hogy hiába olvasunk, tanulunk, hallunk annyifélét, jó csomó dolgot valójában csak tapasztalás útján élünk és értünk meg. Még akkor is, ha az azt bizonyítani hivatott lózungot akár sokszor elismételjük. Magunknak és másoknak is.

Vannak természetesen sokan, akik belefásulnak a körülményekbe, megadják magukat az azokból származó negatív érzéseknek. Házsártossá válnak. De ki hibáztatná őket ezért? Mikor fiatalon is sokak foga belevásik a hétköznapi hajszába, rossz egészség okozta keserűségbe, a sokszor feldolgozhatatlan mennyiségű problémába, traumákba.

Épp ezért kitüntető dolog olyan előrehaladott korúakkal találkozni, beszélgetni, akik szívesen csepegtetnek az életük aszúszemeiből készült esszenciából. Vagy tíz éve történt, hogy akkoriban egy belső udvaros, IX. kerületi házban éltem, és éppen tavaszodott. Kiléptem a lépcsőházból, és egy addig számomra ismeretlen, idős hölgy ücsörgött a fal tövében, egy hozzá hasonló korú konyhai széken. Közelebb volt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Az udvar néhány fájának akkor serkenő levelein átszűrődő fényeket nézte, és a madarakat hallgatta. Mosolygott. Szóba elegyedtünk.

Elmesélte, hogy néhány évvel azelőtt hunyt el a férje, akivel több, mint ötven évig éltek házasságban. Azt mondta, soha nem emelték fel egymással szemben a hangjukat, és nem telt el hét, hogy ne kapott volna virágot a “drága férjecskéjétől”. Akivel mindig keresték a lehetőségét, hogy kedveskedjenek egymásnak ezzel-azzal. A lassú, mélységes szeretettel teli beszéde egyértelművé tette, hogy nem színezte ki a történetet, nem lódított. Akkor beszélgettünk először és utoljára. Soha többet nem láttam. Tíz év telt el azóta. De sokszor eszembe jut. És az ilyen pillanatok, az ilyen élmények miatt előfordul, hogy elszégyellem magam, ha arra gondolok, milyen sok esetben nem tudtam úgy irányítani a szavaimat, tetteimet, ahogy azt kellett volna. Hiába, mindenkinek megvan a maga bőre alá szaladt tüskéje.

Talán nem is az öregedés gondolata ijesztő, hanem az, ha nem tudunk megfelelően megbirkózni a változások okozta érzelmi, lelki következményekkel. Amiben a leginkább fel tudok nézni rájuk, az a nyugalom, az a türelem, mikor már nem állnak bele felesleges harcokba, nem érzik szükségét a vetélkedésnek. Nem azért, mert félnek, vagy ne lennének érveik, ne tudnának olyan szemszöget odatenni, amiről nekünk, “hátulgombolósoknak” fogalmunk sincs. Az alázat az, aminél nagyobb hatalommal soha életemben nem találkoztam. És úgy hiszem, nem is fogok. Mert nincs ellene semmilyen fegyver.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.

• életszemlélet fiatalos időskor

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!