Ha a kapcsolat elején nem vagyunk tisztában érzéseinkkel, nem feltétlenül jelent rosszat. Az első hetekben senki nem töpreng prózai dolgokon, egyszerűen csak boldog, élvezi a pillanatok szépségeit, úszik a boldogság mámorában. A szerelem és a vágy karöltve jár, aztán halványul az idealizált kép, majd lehull az álarc, láthatóvá válik az esendő ember. És amikor felbukkan a valódi ember az idealizált álarc mögött, akkor sokszor a vágy is elmúlik. A tűz lanyhulásával úgy viselkedünk, mint a gyermek, ha elmúlik a karácsony. Hol a csillogás? Hol az izgalom, a várakozás öröme? Hol van a perzselő tűz a kapcsolatból? Szomorúan, legyintve állapítjuk meg, már nem működik a kémia, a tűz kialudt, akiért eddig megőrültünk, annak már a lénye is taszít, magyarázat nélkül, fejvesztve menekülnénk a helyszínről. A csupán fellángoló szenvedélyen alapuló kapcsolatok csak állomások, és nem mérföldkövek az életünkben, ezek csak carpe diem üzemmódban működhetnek, nincs tervezgetés, nincs jövőkép. Az éretlen szerelmek, és most mindegy, hogy melyik fél hozza magával csomagként az érzelmi éretlenséget, örök stagnálásra vannak ítélve. Nem tudnak fejlődni, szárnyalni, megtanulni repülni, és csak a földön szaladgálnak, mint szárny nélküli kivimadarak.

Ahol igazán mély, elkötelezett érzések vannak ott a szenvedélykapcsolatot felváltja a társszerelem. A társszerelem magában foglalja a teljes elköteleződést, intimitást és a szenvedélyt. Amikor ide eljutunk, már nem a szerelembe és idealizált képzeteinkbe vagyunk szerelmesek, hanem egy igazi, valóban jóban-rosszban mellettünk álló társba, akinek minden arcát. Ismerjük, és mégis szeretjük.

• érzelmi érettség párkapcsolat szenvedély társ

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!