A napokban pont azt meséltem egy barátnőmnek, hogy nem akarom, hogy az élet elmenjen mellettem. Nagyon furcsa, de ennek a mondatnak hihetetlen súlya van. Azzal indokoltam, hogy: - így is odaadtam csak úgy két és fél évet egy betegség kapcsán „potyára” az Életnek, és most szeretnék magamnak és a boldogságnak adni valamennyit végre. Erre ő azt felelte: Nem gondolod, hogy ez is érted történt meg?

Hazafelé menet csak ez a kérdés járt a fejemben? Annak a tudatában, hogy minden dolog, ami velünk történik ugyebár nem a véletlen műve, és tulajdonképpen minden okkal van úgy ahogy, mondhatnám azt is, hogy de persze, ez is értem van. Csak valahol félúton úgy érzem egy részemet elvesztettem. Pontosan azt a részemet, amelyik törekedett a boldog percek megélésére.

Kötelességünk magunkkal szemben annyit megtennünk, hogy nem hagyjuk, hogy az élet csak úgy szépen elsétáljon mellettünk. Mert vannak lehetőségek és pillanatok, amik nem kopogtatnak be kétszer, és amiket képesek vagyunk önsajnálatból, félelemből és gyengeségből, gyávaságból elszalasztani, vagy rosszabb esetben észre sem venni.

Aztán azon kapjuk magunkat, hogy egy langyos állóvízben tengődünk, ami picit még kényelmes is, a kérdés csak az, hogy meddig? Talán az is lehet, hogy egyszerűen csak azt gondoljuk, nekünk csak ennyi jár. Nem is próbálunk meg kintebbre nézni, hogy mégis mik lehetnek még a lehetséges opciók. Mindig, minden egyes nappal csak még jobban zárjuk magunkra a képzeletbeli kagylóhéjunkat, és még csak fel sem fogjuk, hogy ezzel mekkora hibát követünk el.

Lesznek olyan percek, amikor magunk elé meredve ráébredünk arra, hogy mi mindent hagytunk elmenni. Mi mindent engedtünk el úgy, hogy még csak bele sem próbáltuk helyezni magunkat a lehetségesbe. Az esélyt sem adtuk meg magunknak, másoknak. Azt hittük már rendben vagyunk, nagyon jól menedzseltük az életünk ezen részeit, nem éreztük a hiányt, egészen addig, amíg valaki egy el nem ejtett mondattal lelök minket oda, ahol minden olyan érzésünk meghúzódott, megbújt, amit el akartunk temetni. Akkor, mint valami pánikreakció alatt, levegő után kapkodunk és rájövünk, hogy még mindig ugyanott vagyunk. Hogy hiába vertük át magunkat, a dolog mit sem változott bennünk.

• boldogság elmulasztott elvesztett érzések szomorúság

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!