Ebben az idő-pénz horizontú világban a legnagyobb kincs, amit adhatunk egymásnak, az az osztatlan őszinte figyelem. Nap, mint nap folytatunk egymással sablonos beszélgetéseket, pár szót váltunk, és a nagy rohanásban már a személyes találkozás varázsa is megkopni látszik.
Ülök veled szemben, hozzád beszélek, rád nézek. Látszólag együtt vagyunk, mégis külön térben mozgunk. Nem figyelsz rám igazán, mert még mellette e-mailre válaszolsz, megejtesz egy fontos hívást, megnézel pár fotót a neten és így szépen lassan elszárad minden kapcsolat köztünk.
Hiába jó találmány a közösségi média, tudunk egymással csacsogni órák hosszat, a személyes találkozás intimitását nem helyettesítheti semmi. Mindannyian a saját világaink rabjai vagyunk. Folyamatos egyezkedések, feladatok, időpontok, találkozók keretein belül nem tudunk megtanulni őszintén figyelni. Állandóan a kis világunk gondolatköreiben forgunk, így a saját időnk sem szólhat másról mint a feladatainkról, kötelességeinkről és életünkről. Fáradtak vagyunk egy egész napos munka után a másikkal csevegni, fárasztó végighallgatni azt a panaszáradatot, ami a másik megkeseredett lelkéből árad. Így süllyedünk egymás mellett társas magányba. Senkinek sem lesz elég energiája kitekinteni a kis világából, így a figyelmünk előbb-utóbb elapad a másik iránt. Így veszítünk el kapcsolatokat, barátokat, családot az életünkből. Egyre felszínesebb társaságokban mozgunk, végül magunkra maradunk az üres lakásban egyedül, ahol még talán a kutyánk sem kíváncsi ránk.
Mindenből és mindenkiből eszközt csinálunk. Így mi magunk is egy automatikus berendezéssé válunk, akik ugyan igénylik a maximális figyelmet és odaadást, ezért bármit képesek megtenni, ám képtelenek ezt a figyelmet megadni magunknak vagy biztosítani a másik számára. Pedig a figyelem egy pótolhatatlan érték. Az őszinte figyelem pillanatában csak ketten vagyunk; te és én. Ebben a pillanatban nem érdekel a múltad, vagy hogy honnan érkeztél, mit tettél és mondtál korábban, csak az számít, hogy milyen jó, hogy itt vagy. Annyira jó látni, ahogy itt ülsz előttem és magyarázol, gesztikulálsz, beavatsz életed kis nyűgjeibe, megismerhetem a világodat, ami most legalább elfeledteti az én világomat. Nincs is jobb érzés annál, mikor együtt nevetünk, közös nevezőre jutunk, vagy óvatosan kergetőzünk a vita finom mezsgyéjén. Az a figyelem, amit őszintén ad a másik lélek nekünk, mindig megtérül. Olyan bizalmat ad az életben, hogy a másik ember képes megfigyelni és tartani ezt a figyelmet irányomban, hogy ismét erőre kapok, feltámadok poraimból.
Az őszinte figyelemhez nagy lelki erő és koncentráció szükségeltetik. Abban a pillanatban, amikor a másik megnyitja felém a lelkét, ott megszűnök, mint egyén, létezni. A maximális figyelem gyakorlásához míg hallgatlak, nem járhatnak a gondolataim az aznapi teendőimen, vagy azon, hogy milyen előnytelenül áll a ruha amiben jöttél. Abban a pillanatban, amikor egymás előtt ülünk, akkor csupán te vagy és a mondandód, amit hagyok is, hogy végig mondj. Néha nem is kell több. Csupán az, ha valakinek elmondhatod kendőzetlenül amit gondolsz és nem kapsz ítéletet cserébe. Abban a pár percben más életében te leszel a főszereplő, és ez a figyelem oda-vissza megsokszorozódik. Nem hiába nagyon sokan pénzért kínálják ezt a figyelmet, mert sokba kerül az, ha megszűnök létezni órákra, míg érted vagyok. És a figyeleméhes lélek hajlamos ki is használni a helyzetet. Ha találkozunk egy-egy olyan lélekkel, akik hajlandóak átvenni a mi figyelemhiányunkból, akkor abban a pillanatban rájuk vetjük magunkat és nem szabadulnak. Szükségünk van a figyelemre. Ha nem kapjuk magától, képesek vagyunk bármilyen botránnyal kiharcolni azt. Láttam én már felnőttet sasvijjogást megszégyenítő hangon kétéves módjára hisztizni, mert nem kapta meg az őt megillető figyelmet.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
null
Szólj hozzá a cikkhez