Vad szél seper végig az utcán. Hideg a tél, s én egyedül didergek. Nincsen kihez hozzábújnom, nem karol át éjszaka senki, nem tudok odabújni a jéghideg tappancsaimmal két meleg nagy talp közé. Elszomorít a magány, vágyom a szerelemre. Vágyom rá, mégis taszítok minden kedvesen közelgő férfit. Meddig lesz még így? Mikor állok majd újra készen befogadni valakit a szívembe?

Tudom, hogy előtte ki kellene seperni minden maradékát a múltban hagyott szerelemnek, de könnyű ezt így elmondani, mert a szívünk nem hallgat a józan ész szavára. Csak működik, csak érez, és nem hallgatja meg a segítő szavakat, a biztató tanácsokat, a kedves gesztusokat. Csak dübörög a régiért, szinte kiszakad a testből, hogy kiordíthassa magából, hogy még mindig tele van, nincs üres hely, nem fér el benne senki más!

S hát ki vagyok én, hogy hadban álljak a szívemmel? Nem lökhetem félre, nem mondhatom, hogy hallgasson el. Nem élhetünk egymás nélkül, így el kell viselnünk a másik akaratát. És ha a szív még morcosan, melankolikusan süpped a múltba, akkor hagynom kell, hogy meggyógyuljon. De közben érzem ám, hogy ő is vágyik a szerelemre. Hiába tombol, ellenkezik, ha kicsit engedékenyebb lenne, tudna egy kis helyet szorítani.

Nem mondom, hogy a napok szürkék vagy egyhangúak így magányosan. Nem azok. Érzékelem a színeket, befogadom az élményeket, de olykor-olykor az egész lényemre rátelepszik egy furcsa érzés, talán fájdalom, vagy inkább vágyakozás. A spontánul megindult könnyzuhatagok nagyon nyomasztanak. Azt üzenik, hogy még mindig dúl a szerelem, egy olyan férfi iránt, aki kilépett az életemből, akinek én már nem voltam fontos, aki megbántott, aki azt hitte, mindent kibírok.

Néha, amikor becsukom a szemem, elképzelem őt, azt, ahogyan rám nézett, ahogyan nevetett, és ilyenkor öntudatlanul mosoly húzódik az arcomon. Aztán elképzelem, hogy éppen átölel, hogy megpuszilgat, hogy magához húz, jó szorosan. Végül meggyőzöm magam, hogy ez már beteges, majd feltápászkodom, és folytatom a napomat. A szívem meg dübörög, hogy na igen, jó volt, jó volt, de ha annyira szeretett volna, most itt lenne, és nem hagyná, hogy a bánat széttapossa az életem.

Aztán számon kérem a szívemet, ha megbocsátani úgysem tudna már, akkor miért nem enged be végre valaki mást!

• bánat hiány lélekhangok magány szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!