A láthatatlan erőd

Viszont feltennék egy kérdést? Ha neked nem egyszerű, akkor szerinted nekem? Minden nap bizonytalanul álomra hajtani a fejem…egyedül…

Tudod, hogy mit érzek minden nap? Hogy most már tényleg elég volt. Besokalltam. Meguntam a várakozást. Várni rád. Meguntam, hogy áltatnom kell magam, és a körülöttem élőket, hogy megint ezt, meg azt csináltad, de majd most megmondom neked, hogy mit gondolok, és holnaptól nem beszélek veled. Nagyon szépen működik, körülbelül úgy egy napig, amikor is felhívsz, és elkezdődik újra a játszma. Igazából nem csodálkozok magamon, hiszen sakkban „tartasz”. Ahogy az alkoholista tartja magát, hogy nincs több ital addig, amíg egy buli alkalmával elé nem tesznek egy felest. Ott megtörik minden. Ahogy nálam is, amikor meghallom a hangod, vagy a szemedbe nézek. Azt hiszem függő lettem…Tőled. Próbálok védekezni, pajzsot emelni, hogy visszaszorítsam az erőt, amit küldesz felém. Nehéz lesz, tudom, főleg, hogy amikor már ott tartanék, nehezen ugyan, és fájdalmasan, de már kezdenélek a gondolataimból kizárni, te valamilyen módon újra, és újra megjelensz az életemben, mintha telepatikusan messziről belelátnál a fejembe, és tudnád, mire készülök. Amikor pedig ez megtörténik, minden tervem, elhatározásom felborul, a füstbe megy. Megint nem tudlak elengedni…

Tudod, hogy ha régebben másként döntök, talán most máshol tartanék, nem szenvednék, nem lenne tele a fejem, ha a sokadik szívtelenséged után csak nevetni tudtam volna rajtad, nem pedig a szemedbe nézve kötődni hozzád, akkor most minden könnyebben menne…

Amit tudok, hogy ez nem mehet így tovább. Látnom kell azoktól a fáktól az erdőt. Védőszárnyakkal betakarózni, hogy védő burokként megvédjenek…tőled…attól a bizonyos veszélyes erődtől…

További írások ITT

Előző

2 / 2. oldal