Hogy lehetne megnyugtató magyarázatot találni a véglegességre? Miért vagyunk kötelesek elfogadni a hírt minden megnyugtatónak szánt ima és reménytanítás mellett, hogy vége van, engedd el? Miért szükséges mégis mosolyognunk és tovább élni az életünket, hogy ne váljon belőlünk temetőbogár-féle gyászt lélegző zombi, aki léte értelmét csak a sírkert gondozásából nyeri. Hogyan tudok tovább élni, ha már nem vagy velem?
Életem legnehezebb döntése elé állít a sors, és ez igazából jobban szól a szeretetről, mint bármely élethelyzetem. Szeretem vajon magam, a saját életem és a te emléked annyira, hogy úgy éljek ezek után nélküled, hogyha odaképzelném, hogy te valahonnan fentről idejössz, látsz engem, de nem szólhatnál, hogy halljalak, vajon mit kívánnál nekem? Haragudnál rám, ha szakadatlanul a te emlékedbe zárva élnék tovább? Vagy pedig az fájna, ha újra mosolyogni látnál? Ha megpróbálnék még egy gyermek kezét fogni úgy, hogy nem én neveltelek fel? Ha szeretnék egy másik partnert úgy, hogy letettem a fogadalmi gyűrűnket? Ha a másik szülőm maradna az egyedüli, akivel megbeszélném mindazt, amit veled már nem tudok? Ha szép lassan kikerülnél a mindennapi gondolataimból, és folytatnám az életem tovább nélküled?
Megőrjít ez a csend. Nem ismerem a válaszokat. Abban biztos vagyok, hogyha látnád, mennyire fáj most, hogy már nem szoríthatlak magamhoz, akkor tudnád, minden elhullajtott könnyemben a közös emlékeinket magasztalom. Könnyeim gyémánttá keményedve szolgálják megőrizni és feldolgozni mindazt, amit hiányod hagy tátongó lelkemben. Spirituális lélekként én úgy hiszem, te ezt írtad meg, ahogy a közhely tartja, te csak egy fejezet voltál az életemben, de neked ez volt az életed. Hát nem hagyhatom, hogy egész életedért, maradjon befejezetlen az életem műve. Spirituális gondolkodóként tudom, hogy te ennyit terveztél erre az életre, és találkozunk még, mivel nagyon szeretjük egymást. Lehet, hogy a majd gyermekem leszel, vagy a testvérem. Esetleg szeretők leszünk, vagy jó barátokká válunk. Te akkor már kicsi leszel, mikor én vénülő kezemmel adom vissza azt a szeretetet, amit tőled tanultam. Sosem tudhatjuk, merre száll a lélek. Hitünk a szeretetben kell elvezessen minket a megnyugtató válaszokhoz.
Szívemmel az olaszországi busztragédia áldozatai mellett állok, lelkem minden imáival kívánom, járja át a túlélők és hozzátartózok szívét a vigasz, amit a szeretet emlékei adnak. Őrizzük meg méltósággal, amit kaptunk az elhunytaktól.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez