A leggyakoribb félelmek közeledéskor

A vonzalom felébresztése című cikk kapcsán több kérdést is kaptam. Ezek a kérdések arról szólnak, mit tegyek, ha például nem sikerül elfogadnom a testemet, vagy ha például azt gondolom magamról, hogy semmiképpen sem vagyok elég vonzó ahhoz, hogy vágyaim tárgyában komoly érdeklődést ébresszek. Vagy például mi van akkor, ha az, aki iránt érdeklődöm, olyasmikről locsog, amik engem egyáltalán nem érdekelnek, stb. Egyszóval a kérdések zöme arra irányul, hogyan tartsam fent az önbizalmamat és vonzalmam tárgya iránti érdeklődésemet, amikor az különösen nehéz szakaszhoz érkezik.

A felmerülő sok-sok kérdés közül most arra van alkalmunk, hogy a leggyakoribb félelmekkel, és azok leküzdésével foglalkozzunk.

Szeretném érthetővé tenni, hogy a közeledés művészete olyasmi, mint a vadászat. Fel kell rá készíteni magunkat alaposan, vagyis fizikai és érzelmi felszerelésünkről érdemes odaadóan gondoskodni, és tudomásul kell venni azt is, hogy esetleg majd váratlan terepviszonyok között kell boldogulnunk (szakadék, tüskés bokrok, szúnyogfelhő stb.), nagy türelemmel kell rendelkeznünk, és még így is előfordulhat, hogy egy-egy alkalommal minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult. Azaz trófea helyett csupán jókora adag fáradtsággal és nagy mennyiségű szúnyogcsípéssel a bőrünkön térünk haza.

Érdemes világosan látni, hogy az az erő, amely szinte bármely akadályon átvihet bennünket, az a lelkesedés, a kívánás ereje. Ezt az erőt semmi nem pótolhatja: ha nem elég intenzív bennünk a vágy, akkor meglehetősen esetleges, hogy milyen eredményt érünk el. Akadnak dolgok, amik fokozzák lelkesedésünket, más dolgok pedig csökkentik azt.

Azt a képességünket, hogy vonzóak legyünk, leginkább különféle félelmeink gátolják. A félelmek száma végtelen, ám a közeledés ügyében vannak olyanok, amik tipikusnak mondhatók. A leggyakoribb a bűntudat, azaz attól való félelmünk, hogy valami helytelent akarunk tenni.

Gyakran megfigyelhető félelem az is, hogy nem tetszünk majd, hogy elutasítanak, hogy esetleg csetlünk-botlunk majd, esetleg egy halk, de mindenki számára jól hallható szellentést produkálunk, netán valami elképesztő ostobaság csúszik ki a szánkon, váratlanul ránk tör majd a gonosz merevedési zavar –ez a sok-sok félelem egyáltalában nem segít abban, hogy büszke magabiztossággal igyekezzünk a helyzetet férfiasan uralni. Vegyük sorra ezt a néhány félelmet, ami most felmerült.

Sokunkat neveltek úgy, hogy a szex bűn, vagy legalábbis nem helyénvaló, kerülendő dolog. Hisz még a Tíz parancsolatban is szerepel a zord tilalom: "Ne paráználkodj!". Természetesen az a bűntudat, ami lohasztja vágyunkat, az nem valami elvont vallási megfontolásból származik, hanem neveltetésünk következménye. Ha olyan családban nőttünk fel, ahol szüleink erősen kontrolláltak bennünket, figyelték és kritikai megjegyzésekkel látták el szinte minden lépésünket, akkor nagy esélyünk van arra, hogy lelkünkben a szexualitáshoz bűntudat társul. Ennek oka pedig az, hogy az olyan szülők, akik csemetéjüket óvó és védelmező hatalom alatt tartják, félnek attól, hogy gyermeküknek esetleg szexre támad kedve. Hiszen a lelkük mélyén pontosan tudják, hogy éppen a szexuális vágy az az erő, amelyik leginkább alkalmas arra, hogy gyermekük lelkében ennek a hatalomnak az erejét megtörje. Ezért az ilyen szülők gondosan ügyelnek arra, hogy hatalmukat gyermekük szexualitásának a legapróbb megnyilvánulására is kiterjesszék. Ez ellen úgy védekezhetünk, hogy amikor valaki iránt erős vonzalom támad bennünk, tudatosítsuk magunkban, hogy amire készülünk, abban az egyetlen rossz csupán az, hogy fityiszt mutatunk apunak-anyunak. Vagyis a bűntudat érzése, ami sokszor egészen rettenetes lehet, nem más, mint szüleink ereje a lelkünkben, amely mindörökké a hatalma alatt akar bennünket tartani.

A bénázás ellenszere a magabiztos bénázás. Nyilvánvaló, hogy mindenkivel előfordul, ostobaságokat fecseg, elbotlik a saját lábában, a legrosszabb pillanatban döbben rá, hogy egy gusztustalan folt van a nadrágján, épp a legrosszabb helyen, és így tovább.

Ilyen esetekben meglehetősen sovány vigasz, hogy ez bárkivel megeshet és meg is esik, hiszen kit érdekel bárki is, amikor épp rettenetesen égünk. A gyógyír, a megoldás az, hogy marokra fogjuk a bátorságunkat és mintha mi sem történt volna túltesszük magunkat pillanatnyi zavarunkon. Aki tanult valamilyen hangszeren játszani – vagy bármilyen előadó-művészetet -, az tudja, hogyha egy darab előadása során valamilyen hibát vét, akkor azonnal túl kell azon lépnie és nem szabad megpróbálnia kijavítani a hibát. Azzal, hogy túllép a bakin, a hallgatósággal is feledteti azt, hogy hibát vétett. Sose próbáljuk meg kijavítani, vagy megmagyarázni kínos baklövésünket. Számításba kell venni azt a tényt, hogy apróbb ügyetlenségeinkre, bénázásainkra csak mi magunk emlékszünk hosszabb ideig, ismerőseink, barátaink többnyire szinte azonnal elfelejtik.

A merevedési zavar szintén olyan dolog, ami bármikor bárkivel megeshet. Ha ilyesmi történik, akkor egy igazi férfi rettenetesen szégyelli magát, egyesek még odáig is elmennek, hogy igyekeznek bebizonyítani partnerüknek, hogy ez még sosem fordult elő, és kit tudja, mi lehet az oka. Az én javaslatom az, hogy ezt a gondot úgy a fejünkben, mind szavainkban írjuk partnerünk számlájára, hisz ugyebár bármi történjék is egy ilyen helyzetben, azt legalább ketten hozták létre. Nyugodtan gondolhatjuk azt (kimondani nem kell, elegendő, ha éreztetjük), hogy bizony e fiaskó oka nem a saját, hanem partnerünk ügyetlenkedése. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra: továbbra is urai maradunk a helyzetnek, partnerünket pedig abba a kellemetes irányba szorítjuk, hogy igyekezzen mihamarabb jóvátenni az elkövetett hibát, azaz foglalkozzon velünk úgy, hogy az végül mindenki megelégedését és örömét szolgálja.

Villányi Péter
Pszichológus
20 939 4580
www.villanyipeter.hu