Nyár van. Apa kint locsol a kertben. Én egy zöldre festett járókából bámulok ki a világra. Már három éves elmúltam, de még alig tudok beszélni, járni pedig egyáltalán nem. A szüleim aggódnak, de a gyerekorvosnak sikerül megnyugtatnia anyámat, hogy fiúknál előfordulhat az ilyesmi. Később érünk, mint a lányok. Biztos nem lesz semmi gond velem.
Apám dudorászik. Szól a rádió. Tom Petty és a Szívtiprók. Free Fallin’. Szabadesés. Felhúzom magamat a járókában és elkezdek rugózni a zene ritmusára. Majd megteszem életem első lépéseit. Ez a legelső emlékem gyerekkoromból. Legalább is, azt hiszem. Anyám mindig azt mondta, ez lehetetlen. Senki nem emlékezhet az első lépéseire. Még akkor sem, ha már három éves is elmúlt, amikor megtette őket. Néha úgy gondoltam, anyámnak igaza lehetett. A történetet már annyiszor mesélték el nekem, hogy szinte beleégett az agyamba és emlékké formálódott. Az első lépéseket, azóta is mindig nehezen tettem meg.
– Na, akkor mi lesz? Nem mész oda? Hidd el, ez a szükséges lépések egyike, ha fel akarod szedni a csajt.
Marci kérdő tekintettel méregetett és sürgetően megbökte a vállamat.
– Talán. Majd. Egyszer majd biztos elkérem a számát. Ha eldöntöttem mit akarok.
Marci szemforgatással jelezte, hogy szerinte, nálam ez valamikor a jövő évszázadban fog bekövetkezni. Így tovább bátorított:
– A helyedben nem sokat teketóriáznék, Francis azt mondta, hogy a csaj örmény. Így kapásból megduplázódnak az esélyei, ha randizni szeretne.
– Örmény? Világos barna hajjal és kék szemekkel?
Hirtelen átsuhant az agyamon, hogy lehet mégis igaz, amit a legtöbb tanár gondol: Marci teljesen hülye. Az ember azonban még gondolatban sem mond ki ilyeneket a legjobb barátjáról.
–Na, érted már? – kérdezte. – Istenem Gábor, már megint hol járt az átkozott agyad?
Marci nem is próbálta titkolni felháborodását. – Azt mondtam, hogy a csaj örmény.
Még mindig értetlenül bámultam rá. Marci nem adta fel: – Az út mindkét oldalán vezeti az autót. Azaz, biszexuális, vágod már?
– Most örmény vagy biszexuális?
– Az ugyan az. Francis mondta, hogy a lányok ezt pletykálják róla. Ők hívják örménynek. Ezt a szót sokkal szabadabban lehet kimondani. Kevésbé figyelnek fel rá az emberek.
Franciska, Marci minden lében kanál barátnője volt. Ő derítette ki azt is, hogy a „csajt”, akit szerintük fel kellene szednem, Zitának hívják.
– Akkor ma este – közölte Marci ellentmondást nem tűrő hangon. – A Sárkányban. Kidolgozzuk az akciótervet.
– Nem lehet. Ma estére terveztem a nagy beszélgetést apámmal. Megmondom neki, hogy lehet mégsem volt jó ötlet nekem az orvosi pálya.
– Már hat éve készülsz megmondani neki. Kereken hat éve. Valami mégis itt tart ezen az átkozott egyetemen. Tudom, tudom. Félsz hogy fogadja majd apád és még nem találtad ki, hogy mihez kezdenél utána. Blablabla. Ezek csak kifogások. Ne agyalj annyit. Élj. Ott jön Francis. Majd este hívlak.
Marci felnyalábolta a könyveit és barátnője után viharzott. Én is összeszedtem a holmimat és még utoljára a lépcső melletti padok felé pillantottam. Zita, az örmény, már elment. Helyére egy csapat viháncoló lány érkezett. Már megint nem mentem oda hozzá. Nem baj. Majd máskor randira hívom, gondoltam. Még van időm. Haza indultam. Kint kitartóan esett a májusi eső. Nem kerültem ki a pocsolyákat. Átgázoltam rajtuk. Anyám jutott az eszembe. Gyerekkorunkban, ha esett az eső, mindig gumicsizmát adott ránk. Kivitt minket a göröngyös útra és hagyta, hogy kedvünkre tapicskoljunk a pocsolyákban. Tíz éves voltam, amikor anyám elment. Spanyolországba költözött. Béla bácsival, a szomszédunkkal. Apám sosem jött volna rá a viszonyra, de Béla bácsi felesége szemfüles volt. Tudta, hogy ő sosem használt vörös rúzst. Anyám nem sokat teketóriázott. Megtette a fájdalmas, de szükséges lépéseket. Beadta a válókeresetet. Majd elköltöztek, hogy valóra váltsák Béla bácsi gyerekkori álmát. Szomszédunk terve az volt, hogy egy szép nap mélytengeri búvároktatóként keresi majd a kenyerét. Eddig csak gyerekeket oktatott úszni a helyi uszodában. Engem is ő próbált megtanítani úszni. Persze az első két hétben a medencébe sem mertem bemenni. Tovább lépkedtem hazafelé és egy pocsolyát sem hagytam ki. Elkezdett szakadni az eső. Sosem hordtam magamnál esernyőt. A bejárati ajtóhoz érve, a kulcsom után kezdtem kutatni. Bentről hangokat hallottam, majd apám jelent meg. Szélesre tárta az ajtót és jókedvűen méregetett:
– Az esernyőről hallottál már, gyermekem? Gyorsan öltözz át. Elkésünk.
Zavartan néztem rá.
– Készülünk valahova? – kérdeztem egykedvűen.
– Csak a nővéred eljegyzési vacsorájára. Úgyhogy, öltönyt fel!
Remek, gondoltam. A vacsora teljesen kiment a fejemből. Általában nem szerettem társaságba járni. Az egyetlen társas összejövetel, amiben szívesen vettem részt, az a horgászás volt. Egy ideig apuval jártunk Markazra pecázni, majd később Marci kísérgetett. Persze ő ott sem tudta befogni a száját. Sokszor elriasztotta a halakat. Néha azért engem is hagyott szóhoz jutni. Ilyenkor meséltem neki az aranyhalakról, és az ötperces memóriájukról. Azért bírják ki egy életen keresztül körakváriumban, mert öt perc után mindent elfelejtenek. Marci azt mondta, ez baromság és nem kellene annyi ismeretterjesztő sorozatot néznem. „Inkább a csajokat bámuld”, mondogatta. Gyakran mesélt Franciskáról, meg az első szexuális élményéről és arról, hogy sosem érezte magát olyan szabadnak, mint akkor, amikor hat évesen először járt nudista strandon a szüleivel. Gondolataimat apám üvöltése szakította meg.
– Kész vagy már? – ordította. – Már tíz perce késésben vagyunk.
Apám rettenetes időérzékkel rendelkezett. Az iskolából is mindig miatta késtünk el. Nem feleltem, csak gondolkodás nélkül, egyre szaporábban kezdtem magamra hányni a ruhákat.
Beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Hosszú az út az étteremig, gondoltam. Most is elmondhatom neki. A szemébe nézek és megmondom, hogy nem leszek orvos. Még azt sem tudtam, hogy az embereket kedvelem-e annyira, hogy segíteni akarjak rajtuk. Apám szerint orvosnak lenni nem csupán foglalkozás, hanem hivatás. Ő minden percét élvezte. Oldalra fordítottam a fejemet és néztem, hogy apám milyen meredten bámulja az utat. Tizenegy dioptriás szemüvege miatt nem is vezethetett volna. Valakit lefizettek anyámmal, hogy jogosítványt kaphasson. Ez volt az egyetlen felelőtlen dolog, amit valaha is tett az életében. Bongyor szőke hajával és aránytalanul nagy orrával nem úgy nézett ki, mint egy komoly belgyógyász professzor. Én a sötét hajammal inkább anyámra hasonlítottam. Apám azt is mondta, a hivatás olyan, mint a szerelem. Nem mindenki találja meg, de ha igen, azt rögtön érzi az ember. Én sosem éreztem semmit. Na most, gondoltam. Most mindjárt megmondom neki. Nem jött ki hang a torkomon. Az első mondat, akár az első lépés, mindig nagyon bonyolult dolog.
Az étteremben már csak ránk vártak. A nővérem, Iza és vőlegénye Roland tűnt a legkevésbé izgatottnak. Inkább fáradtnak látszottak. A meghitt hangulat megteremtését a gyertyákra bízták. A nővéremet és Rolandot a zene hozta össze. Ugyanabban a zenekarban játszottak. A nővérem énekelt, a vőlegénye dobolt. Roland szülei kiborultak, amikor a fiúk elkezdett zenélni tanulni. Pár évvel később meg ismét, amikor emiatt a „felelőtlen gyerekkori ábránd” miatt otthagyta az egyetemet. Apuval mi nem borultunk ki, amikor Iza elkezdett énekelni. Igaz, ő nem hagyta ott az egyetemet. Mivel sosem járt felsőoktatási intézmény közelében sem. A nagynéném szerint anyám ezt sose hagyta volna. Apám szerint azonban mindenkinek azt kell csinálnia, amihez kedve van. Ezért rendezhette meg nővérem a harmadik eljegyzési vacsoráját is. Az előző kettő sem végződött házassággal. Valószínűleg, ez a mostani Rolanddal sem fog. Apám szerint Iza pont az ellentétem: túl gyorsan halad előre. Minden tekintetben. Ez igaz volt. Én azt is több mint egy éve terveztem, hogy randira hívjam az örményt. Nem figyeltem mi zajlik körülöttem, de az étteremben lassan leszedték a leveses tálakat és felpakolták a sülteket. Az esküvő pont ilyen lenne. Nem értettem miért költenek külön az eljegyzésre is. Hallottam, ahogy a rokonok apámat kérdezgetik az én terveimről. Apám azt válaszolta, hogy nem igazán hisz abban, hogy egy huszonnégy évesnek életre szóló terveket kellene szövögetnie, hiszen Sztálin is mire ment vele. Lemészárolt egy csomó embert. Majd felnevetett. Az emberek még csak nem is mosolyogtak. Rajta kívül senki nem értette a humorát. Zavartan magyarázkodni kezdett: huszonévesen bármennyire is racionálisan tervezi el valaki az életét, a tapasztalatlanság miatt valahol mindig porszem kerül a gépezetbe, ami az egészet félre viheti, mondta. A terv hiánya jobb, mintha valami baromságra ösztökélnénk magunkat. Gondolatban csillagos ötöst írtam be apámnak. Ezzel én is egyet értettem. Bár nekem terveim mindig voltak: randira hívni az örményt és otthagyni az egyetemet. A megvalósításukkal azonban valahogy gondom akadt.
Hirtelen sürgető érzés fogott el, hogy cselekedjek. Keresek egy helyet, ahol cigarettázhatom és még az is lehet, felhívom az örményt. Ha pánikoltam vagy megkönnyebbültem, mindig a cigi után nyúltam. Az étteremben nem volt kijelölt dohányzó rész vagy legalább is nem vettem észre. WC viszont az alagsorban is volt. Oda úgy sem megy senki gondoltam. Elnézést kértem a mellettem ülőktől és kislisszantam. A lenti mosdóban tényleg nem volt senki, rágyújtottam és elővettem a telefonomat. Mi baj történhet? Hirtelen fülsüketítő csörgés töltötte be az alagsort és elkezdett spriccelni a víz. A füstjelzővel nem számoltam. A nővérem meg azzal, hogy akár mennyire is győzködik az étteremvezetőt és esedeznek a bocsánatáért, mégis kitiltanak minket az étteremből. Aliz és Roland még mindig idegesen kiabáltak és fel alá járkáltak a különteremben, amikor mi fogtuk magunkat apámmal és kimentünk az étteremből. Beültünk a kocsiba. Szomorúan néztem magam elé.
– Rá se ránts – vígasztalt apám. – Ahogy a nővéredet ismerem, nem ez volt az utolsó eljegyzési vacsorája.
Majd beindította a kocsit. Megkezdtük szótlan utazásunkat hazafelé. Úgy gondoltam a füstjelzős balhé után, inkább újra eltolom a „beszélgetést”. És az örménnyel kapcsolatban sem kérem ki most a tanácsát.
Kitartó telefoncsörgésre léptünk be az ajtón. Felvettem a kagylót. Marci volt az.
– Itt vagyok a Sárkányban. Ide kell jönnöd haver. Nem fogod elhinni, ki van itt – ordította.
– Az anyád?
– Roppant vicces. Nem. A kis jövendőbeli barátnőd, az örmény. Ide kell jönnöd – ismételte.
– Nem lehet, borzasztó esténk volt…
Marci a szavamba vágott.
– Haver, hányszor bámultam veled a hülye dokumentumfilmeket? Hányszor halásztunk együtt és hallgattam a túl sok gondolatodat meg a nyivákolásodat az életedről? Itt az ideje, hogy te is tegyél értem valamit.
– Horgászni. Horgászni jártunk. Halászni sosem – kezdtem volna, de Marci megelőzött:
– Ide kell jönnöd. Most. Nincs férfitársaságom. Az évfolyamról csak az az idióta Lóri van itt, meg Tamás. Szedd össze magadat és gyere.
A búgó hang jelezte, hogy Marcit tényleg nem érdeklik a kifogásaim. Apám örült, hogy végre olyan helyre megyek ahol „minden normális fiatal is szórakozik”. Szerinte a buliktól és az alkoholtól is csak azért ódzkodom, mert a végén még ráébrednék, hogy jól is érezhetem magamat. A Sárkány egy lepukkant szórakozóhely volt, nem messze a strandtól. Stílusosan zöldre festve. A tánctérhez és a bárhoz hatalmas csigalépcsők vezettek fel. Nem volt túl zsúfolt a hely. Rögtön megpillantottam Marcit. A barátom három kategóriába sorolta a részegség általa elérhető állapotait: szobaforgós, hányós és a sírva hányós. Ahogy elnéztem már csak pár ital választhatta el attól, hogy átbillenjen a harmadik kategóriába. A táncparketten, egy egymásba boruló párocskán kívül, csak ő táncolt. Pontosabban ugrált. A kezeivel meg össze-vissza hadonászott. Olyan volt, mint egy hatalmas medve, amelyet megtámadott egy csapat megvadult darázs.
– Haver, hát mégis itt vagy! – ordította. – Ez a koktél..ez a koktél őrült jó cucc. Innod kell! Tízféle alkohol van benne.
Marci a pult felé rángatott és nem érdekelte, hogy nem iszom alkoholt. Rendelt két kört a koktélból.
– Franciska hol van? – kérdeztem abban reménykedve, hogy barátnője majd megmenti a helyzetet.
– A mosdóban diskurál valamelyik barátnőjével. Különben sem jönne ide, szerinte vérciki, ahogy táncolok.
– Nem csak szerinte – mondtam.
Néztem, ahogy Marci tovább ugrál a zenére. Láttam, hogy a többi velem egykorú is milyen jól érzi magát és egymást. Bevillant valami az agyamba. A változás általában hirtelen és ok nélkül érkezik az ember életébe. Talán itt az ideje, hogy elkezdjek élni, gondoltam. Nem akartam agyalni többé. Huszonnégy évig tartó absztinenciámat Marci két perc alatt rombolta le. Az első két ital után, már rendelte is a következőket. Mire észbe kaptam, már én is ott ugráltam vele. Az alkohol átjárta az egész testemet és éreztem, hogy a zene nem csak a fülemben, hanem az ereimben is dobol. Olyan bátornak éreztem magamat, hogy úgy gondoltam, mindjárt megyek és randizni hívom az örményt. Milyen fura, hogy az ember tisztán lát alkohol gőzösen.
– Tényleg nagyon jó cucc! – ordítottam.
A semmiből hirtelen Franciska bukkant fel és megvető pillantásokkal méregetett minket.
– Nem hiszem el, hogy lealacsonyodtál Marci szintjére – próbálta túlkiabálni a zenét. – Nem láttátok mi történt? – kérdezte.
Mi csak némán megráztuk a fejünket. Franciska a tánctér másik sarkába mutatott: – Zita, az örmény csajod, hátraesett a bárszéken.
Franciska kinyújtott keze irányába néztem és láttam, hogy Zita a padlón fekszik, körülötte pár ember ácsorog és gondterhelten méregetik. Az egyik fickó arrébb ment és ekkor megpillantottam holtsápadt arcát. Még részegen is nagyon szép lány, gondoltam. A Zitát körülvevő emberek tanácstalannak látszottak. Hirtelen minden olyan egyszerű lett és világos. Elhajítottam az italomat és elkezdtem rohanni. Futva tettem meg az első lépéseket is. Éreztem, hogy segítenem kell rajta. Nem gondolkodtam. Szélsebesen rohantam felé, és közben ordítottam:
– Vigyázat, orvos vagyok! Vigyázat, orvos vagyok!
Ráébredtem, hogy ez lehet az, amiről apám mindig mesélt. Segíteni akartam. Csuda jó érzés volt. Az utolsó tiszta kép, amelyre emlékszem az Marci és Franciska döbbent arca, mielőtt elkezdtem rohanni. A lábaim csak vittek előre, nem bírtam lassítani. Mikor Zitához értem az egyik fickó odébb állt, hogy helyet csináljanak. Állítólag. Nekem már ezt is csak később mesélték el. Marci elmondása szerint a lendülettől átestem Zitán és két másik emberen. Majd lebukfenceztem a pult mellett megbújó hatalmas csigalépcsőn. Teljes sötétség. Szabadesés. Mikor a korházban magamhoz tértem, már csak a bordatörést és az enyhe agyrázkódást éreztem, de Marci nagyon kedvesen azt mondta, hogy Francis szerint ezek után biztosan igent mond majd nekem az örmény, ha randira hívom.
Kis Zsuzsanna
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez