Interjú Gantner Ádámmal az internetes párkereséséről

A kényelem, mint világszervező erő, ha már erőnek nevezhető minden eddiginél gyorsabb eszközökkel operál. Vagy éppen a gépeknek köszönhetően lett egyeduralkodó egy olyan korban, amikor a távkapcsoló már nem világközepe-szimbólum, hiszen a szerkesztett valóságot felváltotta a virtuális, amikor látszólag minden pillanatban történik valami. Gantner Ádám íróval beszélgettünk, aki A l@tor című könyvében izgalmasan körbejárta az internetes párkeresés folyamatát, és lépésről-lépésre jutatta el az olvasót az első kattintástól a hús-vér emberi kapcsolatig.

Menekül-e a világ a virtuális világba?
Azt nem tudom, hogy mennyire menekül-, és most hirtelenjében nem is a szerepjátszós, képzeletbeli, való világtól teljesen elrugaszkodott fantazy játékok jutnak az eszembe, de az tény, hogy a lelki és a szerelmi életünket, nagyobb részt már a gépek előtt éljük, és a virtualitásban töltjük. Remélem, én azt már nem fogom megérni, hogy a testi életünket is. Már ott hibádzik a mindennapos életünk, amikor a kedves ismerőseink, kezükben az okostelefonjaikkal rohangásznak és rögvest helymeghatározást adnak magukról a facebookon - közhírre téve a pontos koordinátáikat, nem beszélve arról amikor egy társaságban a társalgó felek egymás mellet nyomkodják a telefonjaikat ami tök beteg dolog-szerintem.

Igazi-e az internetes párkeresés?
Abban az esetben, ha át tudják a felek konvertálni a kapcsolatukat a való világba, és nem ragadnak le a virtualitás egyhangú személytelen síkján, és fel merik vállalni önmagukat, végre kibújva a biztonságot adó monitorok árnyékából, akkor igen. Ha továbbra is lapulnak, akkor megmaradnak két személytelen felhasználó név a több tízmillióból, akiknek tovább torzul a lelkük, és még mélyebbre süllyednek a virtualitásba, egyre kevesebb esélyt adna maguknak, hogy kikecmeregjenek a maguk generálta hamis világból, ahol senki sem az, akinek elsőre mondja magát.

Mindenki mindenkivel, miközben mindenki mindenki ellen?
Ez nagyon filozofikus kérdés, ennyire azért még nem súlyos a helyzet. Személytől, felhasználótól függ, hogy mennyire veti alá magát az internetes társadalomnak, és mennyire találja meg a helyét a virtuális hierarchiába- de ne feledjük, ennek a folyamatnak, ami lehet akár szenvedés, de akár kéj és mámor, egy szempillantás alatt véget vethetünk egy gombnyomással.
Szerencsére még a felhasználóknál van az egér gombja.

A kényelem miért édes?
Mert ellustultunk, és imádunk ágyban párnak közt ülni vagy feküdni, az ajtónk mögött hagyni a félelmeinket a ránk váró megpróbáltatásokat. Leegyszerűsödtek a hétköznapjaink, a cselekedeteink, mint például a társkeresés. Hiszen mi lehet annál édesebb, mint az otthoni jól megszokott kényelmünkbe, kinyújtott, kifakult, kitérdepelt házi ruhánkba, kezünkben gőzölgő teával az otthonunkba varázsoljuk, a lábunk elé hevertetjük azt a világot, ahová normális esetben tartanánk, de ahová a kényelem, a rajtunk felülkerekedő lustaság, időjárás, félelem etc etc etc, már csak nagyon nehezen mozdulunk ki.

Melyik nem vadászik többet?
A szerepek abszolúte kiegyenlítődtek. Nem lehet „nemesíteni” a másik nem nyakába varrni az időnként felcserélődött szerepeket. A vadász és az áldozat szerepében már mind két eltérő nem nyugodtan tetszeleghet, hiszen az már régen nem okoz össztársadalmi felmordulást, ha a gyengébbik nem - ami már egyáltalán nem gyengébb, és kikéri magának a dehonesztáló titulust - átveszi az irányítást, és felcserérődnek a sablon szerinti szerepek. A férfiak ellustultak elkényelmesedtek, a nők magukra találtak, a hölgyek méltó vadász ellenfeleik lettek a férfiaknak, miközben mind két eltévedt nem, múltért a régi jól beállt, klasszikus szereposztásért siránkoznak. A férfiak potrohot növesztettek, ölbe tett kézzel várnak , hogy végre lépre csalják ölet, puhánnyá főzzék őket, ami bizony nagyban befolyásolja a leendő kapcsolatuk további kimenetelét-, ha jó esetben tovább tudnak lépni, és meg tudják tenni azt a bizonyos következő lépést.

Mennyiben önbecsapás az írásbeli kommunikáció
metakommunikáció nélkül?
Az online ismerkedés az pszichológiailag olyan, mintha egy külföldivel ismerkednénk, akinek nem beszéljük a nyelvét. Hirtelen óriási vonzalom születhet, mert az, amit nem értünk, tehát a monitoron keresztül nem jön át: hanglejtés, gesztusok, mimika, test nyelvezete, az bizony tudat alatt egyhamar automatikusan kipótlódik a számunkra elvárt álompartner idealista képével.

A smile helyettesíthet-e egy valódi mosolyt?
A valódi testközeli kontaktust, egymás szemének feltérképezését semmi sem helyettesíthet. Még egy tökéletes webkamera sem. Hiszen amikor egymás szemébe fúrjuk a tekintetünket, és megérezzük azt a jól ismert bizsergést, az ajkunk szélén megjelenő kis ráncot a szájunk mosolyra fakadásánál, a tudatunkat kijátszó ajakrándítást ami a szájunk önkéntelen ajakremegéséhez vezethet, és a lelkünk egy pillanat alatt csordultig megtelik a másikkal- ezt bizony semmi sem adhatja vissza.
Még a gépek sem.

Bokros László