Gyakran hallottam, de hinni sosem tudtam, hogy az az ember, aki a legjobban szeret minket, az bánt a legjobban is. Nem tudtam elhinni, mert számomra elképzelhetetlen volt, hogy, aki szeret, az képes szándékosan vagy akár szándéktalanul megbántani, rá tudja venni magát erre a szörnyűségre.
Most sem hiszem, hogy így lenne...
Egyszer régen, egy vita alkalmával megkérdeztem az akkori szerelmemet, miért bánt, ha egyszer szeret. Nem látja, hogy bánt, vagy szándékosan teszi? A válasz mindenféle mentegetőzés, magyarázkodás volt, s végül kibökte (azt hiszem, más nem volt a tarsolyában, és őszinte válasszal nem kívánt szolgálni), hogy tudja ugyan, hogy bánt, de minden kapcsolatban előfordul ilyesmi. Ráadásul az ember olykor úgy is megbánt embereket, hogy nincs mögötte a bántás szándéka.
Csóváltam a fejemet. – Nem, nem fordul elő minden kapcsolatban – mondtam. – Ha valaki szándékosan meg akarja bántani a másikat, szándékosan fájdalmat akar neki okozni, az nem szereti. S hogy véletlenül is meg lehet bántani valakit? Megbántottad valaha a főnököd? Tudod, a cég vezérigazgatóját, akitől a megélhetésed függ, akivel inkább nem konfrontálódsz akkor sem, ha nincs igaza. – Nem – hangzott a válasz. – Gondoltam – tettem hozzá –, akit fontos, hogy ne bántsunk meg, azt nem is fogjuk megsérteni. Akit úgy bánthatunk meg, hogy látszólag vagy sem, de nincs következménye, azt bántjuk (persze, nem mindenki). Akitől tartunk, akit elveszíthetünk, akit mindenáron tiszteletben kell tartanunk, azt valahogy véletlenül se bántjuk meg soha. Azzal mindig tudunk kedvesek és udvariasak lenni. Annak elnézünk dolgokat, azért akkor is teszünk, ha épp nincs hozzá kedvünk. Azt hiszem, ezek után egyértelmű, mennyire tartjuk vagy nem tartjuk azokat, akiket minden lelkiismeret-furdalás nélkül megbántunk…
A minap arról faggattam egy jó barátomat, hogy lehetséges, hogy túl egy csúnya váláson szép, sőt baráti viszonyban tudott maradni a volt feleségével. Hogy a legnehezebb időkben, a legdurvább viták idején sem hallottam egy rossz szót szólni a feleségére, sőt akkor is csak támogatta őt. Hogy mikor az átlagember úgy gondolná, jól meg kell mondania a magáét, akkor sem az volt a célja, hogy a másik önbecsülését aláássa, hogy folyamatosan vágja alatta a fát. – Nincs ebben sem különös – felelte –, én szerettem ezt a nőt: miért bántottam volna meg akár egyszer is? Nekem ő mindig fontos volt, a házasságunk első pillanatától az utolsóig.
Ennél ugyanis nem kell több: talán egy picit intelligencia kérdése is, de a szeretet a lényeg, ha az megvan, akkor minden magától értetődő!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez